2010. december 30., csütörtök

Régi Magyar Újévi Áldás,,




Ezzel az áldással kivánok kedves Mindnyájatoknak Boldog Újesztendőt !
Akinek szomorúsága volt, legyen vígabb, akié boldog volt, legyen még szebb és jobb!
Ki beteg volt, gyógyuljon !

Szeretettel, annak a reményében, hogy jövőre is találkozunk : Irén

2010. december 12., vasárnap

Minden Kedves Olvasómnak !




Szívből kívánom, hogy Ünnepnapjaitokat hassa át a szeretet és a jókedv, szobáitokat lengje be a fenyő és a finom füszerek illata!
Napjaitok teljenek békességben , boldogan és nyugalomban !
Táljaitokon legyen kalács és pecsenye elegendő !

Szeretettel : Irén

2010. december 9., csütörtök

Christmas... Aussie Style: Karácsony Ausztrál módra




Mivel ausztráliában karácsonykor nyár van, az ünnepek másként zajlanak.
Bizony-bizony, zajlanak :-)))
Amit a kisfilmben láthatunk, nem túlzás, maga a valóság. Míg nálunk ez a csendes békesség ünnepe,amikor puha hótakarót remélünk, éjfélkor meleg holmikba burkolódzva templomi áhitatra igyekszünk, vagy otthon, családi körben gyertyát gyújtunk az aznap díszített fenyőfán, azalatt "odalent" hétágra süt a nap, megkezdődik a nyári üdülési, szörfözési, tengerparti-parti idény.
Ott ahol több mint 160 különböző nemzet él, nem mindenkinek jelenti december 24.-e ugyanazt mint nekünk.
A keresztények megpróbálkoznak valami hasonló ünnepléssel,mint amelyet az óhazában
megszoktak, de ez nehezen sikerül.
Egyvalami sajnos ott is ugyanolyan. Az ünnepen eluralkodott az üzleti szellem.
Évről-évre egyre korábban díszítik fel az utcákat, üzleteket, házakat, kerteket, gyakran nagyon izléstelenül.
A hangszórókból mindenhol bömbölnek -unásig- az ismert karácsonyi dallamok.
Minden arról szól, hogy vegyél, vegyél, vegyél..... és még vegyél...
Lehetetlen a gyerekeknek meghitt, titkos, örömet hozó boldog ünnepet varázsolni.
A karácsonyfákat már november végén feldíszítik. Nincs fenyőillat, a hőség miatt műanyag fákat állítanak, melyeken nem lehet ehető dísz, mert az úgyis leolvadna.
Huszonnegyedike nem ünnepnap, illetve csak annyiban, hogy a munkahelyeken akkor ebédelnek és isznak együtt a munkatársak.
Huszonötödikén, minden évben más családtagnál jönnek össze és zajos mulatozással, hatalmas sültpulykával, angol süteménnyel és rengeteg sörrel köszöntik....hogy mit is? Az volt az érzésem, hogy a többség nem is tudja a választ. Ajándékozás is van, és ott is erőn felül.
Huszonhatodika az u.n. Boxing day, olyankor a barátoknál folytatódik, ami az előző napon történt családi körben. Azért dobozolós nap, mert kisebb-nagyobb dobozokkal kel útra mindenki.
Ezekben vannak az ajándékok természetesen, többnyire valami humoros dolog. Nincs Jézuska, nincs Mikulás, télapó van és mindenkin a piros sapka, kicsi télapók a fülönfüggők is a nők fülében, és minden nagyon emlékeztet a farsangi bálokra.
Azután eljön az este, és egyszerre vége is mindennek, lebontják a díszeket, dobozba kerülnek a karácsonyfák és a dalok lemezei, kihúnynak a tarka-barka fények, szétszélednek az emberek az országban, a városok elcsendesednek.
Ám így is csak azok ünnepelnek, akik nem a bevásárló- központokban tapossák egymást a december huszonötödikén kezdődő nagy, évvégi kiárusításokon, néhány cent vélt nyereségért, a szeretet jegyében. Az időzítés remek, nemde???

Azért volt amit nagyon szerettem, mégpedig a Christmas Carol nevü rendezvényeket.
Habár mindenhol nagyon hasonló volt, a sajátos hangulata mégis vonzott minket és többet is meglátogattunk a környékünkön lévő kertekben.
Melbourne városának minden kerületében vannak szép szép parkok. Ide vonul ki a lakosság apraja-nagyja . Ilyenkor ki-ki fogja a kempingszékét, asztalát, jól megtömött hűtőtáskáját és letelepedik a szinpad tövében, ahol egymást érik a helyi iskolások, kórusok, meghívott zenészek,énekesek műsorszámai.Estébe hajló, gyertyafényes hangulata megérinti az emberek lelkét.
A csúcspont a télapó érkezése valamilyen járművön. Néha szánnak álcáznak valami négykereküt, máskor álca nélküli motoron jön a jóöreg.
A legszínvonalasabb karácsonyi koncert, Melbourne városának központi rendezvénye , valóságos szimfónikus zenekarral, kórussal, szólistákkal.
A piknik ezeken a rendezvényeken sem marad el, de a közönség zeneértőbb és csendesebb .
Ilyenkor több tízezer ember üldögél a füvön, pislog a rengeteg mécses , gyertya.

Mi sikertelen kisérleteket tettünk a hagyományaink megőrzésére. Megpróbáltuk az itthon megszokott hangulatot a Dél- csillaga alá varázsolni.
Hiába volt bejgli, szaloncukor, töltöttkáposzta, halászlé, bármi.
A család hiánya feletti bánat, és a mindent eluraló honvágy csillapítására,az elfogyasztott hazai ízek, és az egri bikavér sem volt hatásos gyógyír.
Haza kellett jönni.

2010. november 24., szerda

Az ima ereje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony.Vagy talán nem is volt olyan szegény?
No, mindegy, mondok, az a fontos,hogy volt néki egy fia. Könnyű dolga volt a szegényasszonynak, merthogy nem volt legnagyobb, meg középső, csak ez az egyszem.
Így hát Márianéninek- ez volt a becsületes neve-csak őérette kellett koptatnia oly igen sűrűn a térgyeplőt.

Imádkozott is reggel, délben, és este, kérte a Jóistent adna néki elegendő erőt, hogy felnevelhesse egyetlen kincsét, örömét.
Nőtt is, növögetett szépen a gyermek, utoljára már a bajusza is kiserkent. Tanult szorgalmasan az egyetemen, merthogy mérnök akart volna lenni.
A sok ima bizton meghallgatásra talált, mert eljött a diplomaosztás napja, és Márianéni ott ült a többi anyuka között büszkén,s boldogan.
Egy szép napon azután -de az is lehet, hogy esett az eső- szerelmes lett a fiú.
Nosza szaladt nénénk a templomba, s imígyen imádkozott vala:
-Add Uramistenem, hogy ott lehessek a lakodalomban.Ott volt. Volt dínom-dánom, a muzsikaszó meg elhallattszott Hencidától-Boncidáig.

Ekkortól Márianéniből anyós is lett. De milyen anyós!!!!
Nem ám a viccbéli, aki csak úgy jó, ha porhanyós.De nem ám, mert szerette a menyét tiszta szívéből és leányomnak szólította. Már ha szólt egyáltalán, mert azt is kíbírta egy pissz nélkül amikor a menyből lett leány fokhagymát tett a sárgarépa főzelékbe.
Így éldegéltek békességben, szeretetben, mígnem egyszercsak gömbölyödni kezdett a menyecske.
Sűrűn hullatta könnyét az oltár előtt Márianéni, s azért imádkozott, bárcsak megláthatná az unokáját.
Meg is látta.....mindkettőjüket, mert egymásutánban két leány unokája is termett.

Azt mondta ekkor Istennek, hogy nincs is őnéki már más kivánsága, csak látni szeretné felnőni az unokákat.
Cseperedtek is azok szépecskén, már a gimnázium padjait koptatván az egyetemi évekre gondoltak, s tanultak szorgosan.
Egyszerre eljött a napja, hogy az unokák is felölthették a talárt.
Szép leányokká serdültek, már a legények is kerülgetni kezdték a házuk táját, de annyian, hogy nem győztek válogatni.
Ezenközben nagyanyjuk szorgosan imádkozott, hogy megleljék a hozzájuk illő vőlegényeket, s lagzijukon ő készíthesse az aranyló tyúkhúslevest.
Szerette a Jóisten Márianénit, merthogy hamarosan kettős lakodalmat ültek,és ő a főhelyen.

Csendesen öregedett, megőszült a haja, meghajlott a háta, ahogy illik.
Most, hogy révbe értek az unokák is, azt hihetnők, nincs is már ennek a mesebeli anyókának semmi kivánsága.
De a mesének még nincs vége, s ő minden vasárnap elbotorkált a templomba és dédunokákért esedezett.
S uramfia, születnek is szépen, sorban, hol egy leányka, hol meg egy legényke.
Igencsak volt az Istennek elég tennivalója, hogy Márianénit megóvja minden bajtól, veszedelemtől, hogy legyen elég ideje örülni nekik.

Hogy a szavamat egymásba ne öltsem, most már igazán csak annyit szeretett volna, hogy lássa, mire mennek az életben a dédunokák.
Mikor utoljára láttam őt, már egyikük gyermeket várt.
És itt vége is lenne a történetnek, mert írója elutazott az Óperenciás tengeren , de még az Üveghegyen is túlra, de ahogy a mesében lennie kell, Márianéni még ma is él, ha ugyan meg nem halt.

2010. november 13., szombat

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl....5.




WALTZING MATILDA

Tulajdonképpen nem kellene azon csodálkozni , hogy az ausztráloknak a himnusza is rendhagyó.
Igazából nem nevezhetjük himnusznak, talán a "nemzeti dal", vagy méginkább a "nemzet dala" illik hozzá.
Ugyan egy ideje kötelezővé tették a hivatalos himnusz megtanulását, és bizonyos eseményeken az éneklését is, de a Waltzing Matilda máig verhetetlen. Egy európainak, de különösen nekünk, magyar embereknek, a méltóságteljesen komoly, komorságba hajló himnuszunk után, egy csavargóról szóló ballada több mint komikus,és illetlennek hat. Ám lássuk be, hogy vonzó a dallamossága, a pattogó ritmusa, főként ha nem értjük a szöveget. Ha kicsit is ismerjük az ország történelmét, szinte következik belőle a nemzeti dal műfajának rendhagyó mivolta.

Nos én lerántom a leplet a tartalmáról is.

Azért esett a választásom a fenti kisfilmre, mert a dal is elhangzik benne, de a -mára már- jelképpé vált, a hőskort idéző tárgyak is jól láthatók a rajzokon.
A Swag Mant, akiről a nóta szól,- amely beltartalmilag meghazudtolja a vidám ritmusosságát-nevezzük nevén kérem,ő egy egyszerű, csavargó, birkatolvaj.
Jár-kel az országban, csekély tulajdona a hátán, időnként talán dolgozik is, de ha nincs munka, nem riad vissza a lopástól sem.
Hősünk- a dalban- a birkalopás után csendőrkézre került volna, de beleölte magát egy hideg, mély vízbe, amely a szépen hangzó Billabong nevet viselte.

Lássuk hát, hogy mit cipelt magával kalandos vándorútján egy "swagmen", a csavargó.
Legfontosabb tartozéka, amelyről a dal a címét is kapta, a hátizsákja, a Waltzing-Matilda, magyarul Táncoló Matild. Azért táncol, mert a benne rejlő birka izeg-mozog a zsákban, és azért Matild, mert valóságos, hús-vér párja nem lévén az utazó életmód miatt, ez a szütyő volt a leghűségesebb társa. Mindíg volt nála egy nagyobb fajta rozsdás konzervdoboz, füllel, melynél fogva a tűz fölé lehetett akasztani. Ebben készült az ausztrál bush-ban (bozótos) is elhagyhatatlan tea , mindenfajta étel, és a liszt-víz keverékéből összeállított kenyérféle. Ezt a "hagyományt" manapság a cserkészek tartják életben, táborozáskor sütnek hasonlót , hasonló körülmények között.

Azt, hogy az ausztrálok mennyire veszik komolyan a dal himnusz jellegét, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1976-os montreáli és a 2000-es sydney-i olimpián is felzendült sok ausztrál torokból. Máig hallható a neves sporteseményeken, különböző rendezvényeken.
Legutóbb, mikor Andre Rieu Ausztráliában járt, fogadást kötöttünk a férjemmel, hogy nem hagyja ki a mindig nyerő Waltzing Matildát. Már-már úgytünt, hogy vesztettem, amikor a sokadik ráadás után, leges-legutolsó számként, a közönség tomboló tetszésnyilvánítása és boldog, elandalodó dalolása kíséretében felhangzott végre :-)

(Ha van egy kis időtök, írjátok be a google-ba: You Tube Andre Rieu Waltzing Matilda, és nézzétek meg)

2010. november 7., vasárnap

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl.....4.




1788-ban jelentek meg az első telepesek az "ismeretlen déli földrészen". Terra australis incognita, így nevezték Ausztráliát, amikor még csak sejtették a felfedezők, hogy egy hatalmas földrész lehet azon a területen.
A történelmi ismertetőt , (amelyben a telepesek "csak" alig több mint kétszáz évre tekinthetnek vissza) most kihagynám.
A földrész madarainak szempontjából elegendő annyit tudnunk, hogy ez a hatalmas kontinens szakadt le legrégebben a többiről. Izoláltsága miatt egyedi, sehol máshol nem létező élővilág alakult ki rajta, amely a madárvilágára is jellemző.
Így hiába is keresnénk az itthon megszokott hangokat erdőn, mezőn, kertekben, az egyetlen feketerigót leszámitva (akit szintén más földrészről hoztak) nem találnánk ismerőst.
Ezt az élővilágot alaposan megzavarták a betelepülők, akik afféle Noé bárkája- szerüségre zsúfoltak rengeteg élő és élettelen dolgot, melyek nem voltak odavalók. Ebből a későbbiekben nagyon sok gond adódott.Például úgy elszaporodtak a nyulak, hogy nem győzték lődözni , különben búcsút mondhattak a termésüknek.

Sokfelé fenyőerdőket ültettek, amiatt pedig hatalmas területekről eltüntek az őshonos madarak, mert nem találták a megszokott eledelüket, fészkelő helyüket . Mivel az ország hatalmas, a madaraknak volt hová továbbköltözni, így kihalásról nem tudok.
A fenti filmben "szereplő" lyra bird ,( magyarul: lantfarku madár) a legkülönlegesebbek közé tartozik. Nem csak a külseje miatt, amely elég egyszerű lenne, ha a gyönyörű farktollai nem hasonlítanának olyan nagyon a lant nevű hangszerre.
Hanem a hangja miatt is, amely különlegesen hosszú, dallamos füttyszó. Aki tud angolul, annak nem kell elmondanom D.Attenborugh halk szövegét, mely arról szól, hogy ez a széphangú milyen remek utánzó. Repülni ugyan csak annyit tud, hogy alacsonyabb ágakra felröppenhet, de a fafűrész hangjától az autódudaszóig, a kookaburra(kacagójancsi, szintén madár) nevetésétől a kutyaugatásig, minden hangot tökéletesen tud utánozni.Hatalmas, több méter átmérőjű fészket rak utódainak. Őt magát nehéz meglesni, mert rejtőzködő életet él, de nekünk sikerült , és valószínű, hogy annak a rókának is amelyik széttépett egyet és így hozzájuttatott minket egy szép farktoll "készlethez".
Az imént említett kacagójancsi, ellentétben a lantfarkú madárral, nagyon szívesen merészkedik az emberek közelébe. Nem csak az ő hahotázásától hangos a határ, hanem az emberekétől is, mert olyan mulatságos, hogy nem lehet megállni nevetés nélkül.
A kisfilmben először az eredeti kacagójancsi nevetés hallható, utánna a lantfarkú madár utánzása.

Történt egyszer, hogy egy szépséges parkban sétálgattunk, kirándulgattunk.( a parkot nem magyarországi méretben kell elképzelni, mert többholdas)
A nap végére elfáradtunk, megéheztünk és egy kis gyógy- szalonnasütésre készülődtünk.
Néhány kookaburra nagy érdeklődéssel figyelte az ausztráliában szokatlan tevékenységünket. Sütögettünk, jóféle szalonnazsírt csepegtettünk a kenyerünkön sercegő lilahagymára, és amikor megérett a "helyzet" az evésre, a számhoz emeltem a karaj kenyeremet és husssss..... már búcsút is inthettem neki,mert egy kacagójancsi kiragadta a kezemből. Még örülhettem is, hogy az egyik kiváncsi nem a szememre éhezett rá,azt csecsebogyónak gondolva.

Ehhez hasonló történt, amikor rántottát készültünk sütni egy parkban, az elektromos sütőn, valahol az óceán parton.Ott a sirályok vitték el egy szempillantás alatt az alapozásnak szánt szalonna darabokat.
Az állatkertben a pelikánok ott sétálgatnak a látogatók között az úton és hamar jóllaknak a kézből kicsent uzsonna szendvicsekből.

A zebrapintyek nem lopkodnak, csak úgy repkednek mindenfelé, mint itthon a verebek, Szokatlan látvány az európai, verebekhez szokott szemnek.A tudósoknak sikerült megismerniük a zebrapintyek génszerkezetét, amely ismeret birtokában állítólag könnyebb lesz az autizmus okainak a felismerése és gyógyitása, mivel azt génhiba okozza.

Erdei kirándulások kedvelt szépségei a színes papagájfajok, a színpompás rozellák.
A tavakon hiába keresnénk a fehér hattyút, ebben az országban csak feketét láthatunk.
Nagyon szépek, nagyságra, formára azonosak a fehér társaikkal,de a csőrük piros.

Reggelente, bárhol laktunk, a magpie (ejtsd: mekpáj)bámulatosan szép trilláira ébredtünk. Ez egy hollószerű , de fekete-fehér tollazatú, nagyságra is hasonló méretű madár. Az év legnagyobb részében békés, barátságos, szinte kézből etehető. Ellenben a fészkelés idején olyan erős a biológiai késztetése a fészekalja megvédésére, hogy megtámadja az embert is. Méretes csőre miatt ajánlatos elkerülni, ha pedig nem lehet, szégyen a futás, de....menekülni kell. Vicces, hogy azt ajánlják, hogy a napszemüveget ilyenkor a fejünk hajas felére tegyük, arcunkat takarjuk el, fejtetőnkre kerékpáros védősisakot, de legalább egy üres fagylaltos dobozt borítsunk.
Ám ha a kertünkben lakozik és egész évben etetjük, akkor hálás érte és nem támad.

Természetesen még nagyon sokféle madár él ott. Vizimadarak is, erdei-mezei fajták is, de a fent említettek talán a legjellegzetesebbek és legérdekesebbek.
Mivel a tél nem annyira hideg mint itt, sokaknak van a kertjében hatalmas madárkalitkája. Az ausztrálok rendkívűl állatszerető emberek.Jellemző, ha egy kiskutya egy gödörbe pottyan, kivonul a tüzoltóság,az állatvédők, és a polgárok velük izgulnak mig a jószágot meg nem mentették.

2010. november 1., hétfő

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl.....3.




Nem kutattam az ausztrál temetkezési szokásokat, de az emberi élet szomorú végessége miatt jártam kinn is temetőben.
Nem is beszélhetünk egységes szokásról ott, ahol több mint 160 nemzet él, és többnyire ki-ki megtartotta saját rituáléját.
Mint az élet legtöbb területén, valószínű, hogy a temetkezéseknél is érezhető az amerikai hatás.
Ugyanez nem tapasztalható a magyaroknál. Mi, ott, a földteke túloldalán ugyanúgy gyászolunk és temetkezünk mint itthon, mindenki a vallása előírásai szerint .
Ha az utcán járva, hosszú, kivilágított kocsisorral találkozunk, akkor tudjuk, hogy temetésre hajtanak. Ilyenkor illik elsőbbséget adni. A görögök tragikus fekete színben, az ausztrálok egyszerű hétköznapi öltözékben mennek, kevés virággal, hiszen manapság többnyire a hamvasztást választják a rokonok is.
Voltam hagyományos- akár itthon is lehetne- márvány síremlékes, vagy urnafalas temetőben, mely semmiben sem különbözik a Farkasréti temetőtől.

Ami igazán szép és egyedi, az a rózsás temető, amely sok holdnyi rózsakertnek tűnne, ha nem tudnánk hol járunk. Ott egy kicsiny, földre fektetett lapocskán olvashatók az elhunyt adatai, mely fölött gyönyörű rózsabokor virágzik.Ilyen lehet az illatozó, menyországi nyugalom kertje. Együtt az elmúlás és a megújulás vigasza.

2010. október 28., csütörtök

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl.... 2.



Furcsaságokat és jellegzetességeket írnék azoknak akik most készülnek- e távoli földrészre, azoknak is akik már megjárták a "nagy utat" és azoknak akik csak kíváncsiak rá.
Távol áll tőlem, hogy bárkit lebeszéljek arról hogy szerencsét próbáljon, de
senkinek nem válik ártalmára ha időben felkészül arra, hogy OTT MINDEN MÁS. (majdnem) Még a mai nagy globalizációban is.

A továbbiakban mindent egyes szám, első személyben írok.Meglehet, mások másként élték meg ugyanazt, én így láttam , így éreztem.

Ausztráliában csak részben érvényes az, hogy ugyanaz az égbolt borul fölénk. Ott úgy tűnik, mintha a felhők alacsonyabban úsznának, a nap valóban élesebben és más szögben süt a szemünkbe, a Nagygöncöl helyett a Dél csillaga az éjszakai vándor iránytűje és a Hold sarlója ellenkező irányban nő és fogy mint itthon. Az emberek ugyan nem lógnak fejjel lefelé mint hajdanán képzelték, de a víz ellenkező irányban forog a lefolyóban, másfelé nyílik az ajtó és a villanyt lekapcsolják amikor meggyújtani akarják és felkapcsolják ha sötétséget kívánnak a szobában.

Most egy keveset a nyelvről:
Azt mondják, kétféle ember létezik . Az egyik magyar, a másik aki magyar szeretne lenni.
Ausztráliában erre nagyon sok példát láttam. A rövidfilmben szereplő Tom is közéjük tartozik.
Az érdekessége ennek a történetnek -többek között- az, hogy mi magyarok, ha valaki törve beszéli nyelvünket akkor is megértjük, sőt meg akarjuk érteni. Ugyanez nem jellemző az ausztrálokra. Nagyon egyedi a hozzáállásuk a saját nyelvükhöz.

Az köztudomású, hogy az ős- ausztrálok (és itt nem a valódi őslakókra az aboriginál-okra gondolok) bilincsben, rabokként kerültek az akkor még nagyrészt kihalt földrészre. Sokan kis vétségért, vagy ártatlanul.
A deportálás miatti megbántottságukban úgy akarták kifejezni különállásukat az anyaországtól, hogy kissé elferdítve kezdték használni a nyelvüket. Ezért történhet meg az, még a napjainkban is, hogy egy amerikai vagy angol születésű ember nehezen érti meg az ausztrál- angol nyelvet.
Érdekességként egy példa fonetikusan írva - Jó napot kívánok! - angolul: gud déj
ausztrálul:gedaj.Ha nem akarjuk megérteni őket egész egyszerűen bolondnak néznek és még ki is nevetnek néha. Azért csak néha, mert ha bajban van valaki, akkor az ausztrálnál jobb és önzetlenebb segítőt nehezen talál. Ha segítségre szorul valaki, akkor és csakis akkor, minden áron meg ért és segít. Ilyenkor még a köszönömöt sem várja el. Álljon itt egy példa erre is: Autóztunk valahol Melbourne-ben. Egy fordulásnál a kocsi egyik oldala árokba gurult. Amíg mi tanakodtunk hogy hogyan menekülhetnénk ki ebből a helyzetből, mellénk ért egy másik autó, kiugrott belőle néhány fiatalember -megszámolni sem volt idő hányan voltak- körülfogták a kocsinkat és egy pillanat alatt kiemelték a mélyedésből. Mire észbekaptunk már árkon-bokron túl jártak.Ha az út szélén felnyitjuk a motorháztetőt, vagy kinyitunk egy térképet, vagy csak megállunk egy pillanatra, máris ott terem valaki aki segíteni akar. Ez a segítőkészség érvényes a rendőrökre is.Ők ok nélkül soha nem zaklatnak.

Történt egyszer hogy elromlott az autó valahol vidéken, ahogy mondani szokták, az Isten hátamögött. Még kitalálni sem volt időnk, hogy mitévők legyünk, valaki már ki is szerelte a hibás alkatrészt, eltünt vele egy távoli tanyán, mig mi ott izgultunk hogy most mi lesz velünk, ő megjavította, visszahozta beszerelte .
Még az imádott söréböl is alig tudtunk rátukmálni- hálánk jeléül- egy üveggel, pénzről pedig szó sem eshetett.
A negatív oldalon viszont ott van pl. az a szomszéd aki eleinte jóbarát volt, ám amikor kicsit értékesebb kocsit vettünk az övénél többet nem akart még köszönni sem.

Visszatérek még egy kicsit Tomhoz és magyarokat szerető társaihoz. Ismertem olyan tőzsgyökeres ausztrált, aki (a családfáját a -nem túl dícsőséges- kezdetekig vezetheti vissza) olyan szinten tanulta meg nyelvünket, hogy leghosszabb verseinket tudta érzéssel elmondani, könyveinket olvassa, megérti és fordítja is hobbiként, nem nyelvészként.
Nem hagyhatom ki azt a népzenei együttest sem amelynek tagjai a leges-leg valósághűbb magyar népzenét játsszák. Rendszeresen járják falvainkat,( az elszakított területeken is) mai napig gyűjtik a muzsikáinkat, pedig nincsenek magyar felmenőik. Ők a magyar rendezvények hamisítatlan táncházas hangulatának nélkülözhetetlen zenészei.
Gyakran hallhattuk ausztrál ismerőseinktől, hogy olyan dallamos a nyelvünk, mintha mindig énekelnénk.

2010. október 21., csütörtök

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl .... 1.




Több oka is van annak, hogy ezt a címet választottam.
Először is mesélni szeretnék Nektek egy országról. Másodsorban, mindazoknak akik még nem jártak Ausztráliában, csak olvastak, hallottak róla, mesebeli országnak tűnik. Nem is tévednek túl nagyot.
Kolbászból ugyan nincs a kerítés,-szerencsére, mert az ozi kolbásznál nem könnyű rosszabbat találni- de sok a különlegesség , amelyek csak arra az országra jellemzők.
Hogy mennyire nem mese, magatok is láthatjátok, csak elő kell venni a térképet.
Óriási földrész , ugyanakkor egyetlen ország van rajta, melyet végeláthatatlan, óperenciás- óceánok vesznek majdnem teljesen körbe. Ahol nincs óceán, ott is tenger van.
Ami pedig az Üveghegyeket illeti, nem véletlenül írom nagy betűvel, mert léteznek, de róluk majd később ejtek szót.
Ha Ausztráliába el akarunk jutni, fel kell készülnünk rá, hogy minden eddiginél hosszabb, fárasztóbb, de kalandos és élménydús nap, vagy napok várnak ránk.
Ha túléltük a repülőutat, rögtön a repülőtéren ér az első meglepetés. Bármennyit is tanultunk angolul, bármelyik nyelviskolában, esetleg valahol angol nyelvterületen, mégsem értünk egy árva szót sem a született ausztrál mondataiból.
(A későbbiekben erre is visszatérek.)
Jó esetben rokon, barát vár minket a reptéren, autóval, (hamar megértjük, hogy anélkül itt az ember elveszett)és máris kezdődik a kalandok sorozata.

A továbbiakban a kenguru-koala,sydney-i operaház és egyéb ismert jellegzetesség csak érintőlegesen kerül szóba.
Azokról a jelenségekről, fura figurákról,különös szokásokról fogok mesélni amelyek merőben eltérnek az európai fogalmaktól.

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl...

Érdekességek és furcsaságok Ausztráliáról.

Hamarosan "majd csak kisül belőle valami" :-)))

2010. október 18., hétfő

Baki. Baki?

Megint rádió.
Szól a lélekbe markoló műsor. Hoszpisz,betegség, elmúlás, végső stádium, tehát csupa-csupa szomorú, ám tanulságos helyzet. Főorvos úr segít ebben az útvesztőben eligazodni a hozzátartozóknak.
Egyszer csak "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... " ,valami hiba történt a közvetítésben. Először néma csönd, majd az előző hangulathoz illő lágy zene.
Kicsi idő múlva valaki elnézést kér a hibáért, ígéri az adás folytatását.
Helyette a technikus hangja, műsoron kívül, gondolom:
-Halál...!!! - kurjantja fiatal és tetterős hangján - Folytassuk...!!!
A riport és az élet folytatódik.

2010. október 11., hétfő

Találkoztam Édesapámmal

Nem bolondultam meg és nem is álmodtam, mégis, váratlanul betoppant hozzám Édesapa. Unottan kapcsolgattam a televízió távirányítóját- már megint nincs egy jó, nézhető film sem a több száz csatornán- dünnyögtem. És akkor történt a csoda. Van egy régi film, 1957-ben készült, Offenbach operettjének a feldolgozása. Gerolsteini kaland a címe, s benne egy jelenet a lovagteremben. Kiss Manyi és Feleki Kamill komédiáztak és egyszercsak egy hatalmas képkeretben ott állt Édesapa és röpke pillanatokig hallhattam a csodálatos tenor hangját. Szívenütött, nem készültem a találkozásra. Most, most az egyszer jó lett volna az a visszatekerős masina, hogy újra, meg újra láthassam, halhassam. Sok éve már csak a hangja van velem, és most mégis eljött.....

http://www.youtube.com/watch?v=v5ID-hzjJxY

2010. október 9., szombat

Szól a rádió !!!




Tegye fel a kezét aki hallgat rádiót!
Óóóó! Csak ilyen kevesen???
Kár, mert rádiót hallgatni jó. Majdnem olyan jó, mint olvasni.A kép, amelyet a hanghoz köthetünk, a fejünkben keletkezik, olyan lesz amilyennek elképzeljük, tehát mi is alakítjuk a történetet.
Hajdanában, emlékezetem szerint, sokkal jobbak voltak a rádióműsorok. Meglehet, csak a megszépítő messzeség játéka, hogy így érzem.Remek rádiójátékok és szinházi közvetítések voltak. Ma is vannak, de nem elegen és nem olyan minőségben.
Amiért mégis kiállok a rádióhallgatás mellett, az a riportműsoroknak , vagy riport jellegű műsoroknak és a zenei világ sokszínüségének köszönhető. Ez természetesen egyéni, hogy ki mit szeret.
Az is jó a rádióban, hogy vannak rajta gombok. Ha nem tetszik a műsor, kereshetek másik csatornát, sőt, ki is kapcsolhatom.Hasonlíthatom a rádiót a könyvhöz. Választhatok, melyiket van kedvem olvasni. Amelyiket nem, azt visszateszem a polcra.
Meggyőződésem, hogy a hangoskönyv megálmodóját is a rádió ihlette.
A zajjal nem járó házimunkák remek aláfestője egy kedvemre való adás, és éjszaka, ha nem tudok aludni, kicsi, fülhallagatós-rádióm a legjobb nyugtatónál is gyorsabban hat.

2010. október 4., hétfő

Életkép és gondolatok

Melbourne-ben reggelente gyakran utaztam együtt a vonaton gyermekeiket iskolába kísérő szülőkkel. Ez így, önmagában nem érdekes, mert természetes.
Akik miatt tollat s papírt ragadtam -"egy bizonyos" Anya a fiával.
Az asszony deréktól lefelé béna, tolókocsiba kényszerült.
Bizonyára régen viselte a sorsát, következtetek erre abból, hogy szinte "berendezkedett" a tolókocsis életre. Ahogyan mi egészségesek autó "őfelségét"
cicomázzuk, úgy próbálta ő a rokkantkocsit otthonossá tenni. Jutott hely rajta a személyes holmiján kívűl a kisfiú játékainak és az iskolatáskának is.
A kisgyerek 10 év körüli és mindig példásan tiszta, rendes volt.Soha nem siettek, a reggeli csúcsforgalomban is volt türelmük egymáshoz.
Beszélgettek, többnyire franciául (ez lehetett az anyanyelvük) de az angol kiejtésük is tökéletesnek tünt.
Sokszor játszottak szójátékot,vagy valami elektronikus- nyomogatós ketyerével versenyeztek, ki ér el magasabb pontszámot.
Kutyájuk is volt, szelíd, okos jószág. Figyelmeztetés nélkül állt fel , ahol le kellett szállniuk a vonatról, mintha csak tudta volna, hogy Glen Iris állomáshoz érkeztek.
A kisfiú gyakorlott, megszokott mozdulatokkal segített anyjának amiben kellett és tudott.Cserébe minden kérdésére választ kapott.
Miért írom mindezt le?
Talán mert láttam ép, egészséges , fiatal anyákat akik dühödt önkívületben verték gyermekeiket ha nem engedelmeskedtek nekik, vagy túl sokat kérdezősködtek.
Vagy talán azért, mert láttam sok festményt, szobrot melyek mind arról szóltak, hogy a Mama szép és ép, kisfia, kislánya szintén.
Ha tudnék festeni, azt a béna asszonyt festeném le gyönyörű, sugárzó színekkel, a szeretet, a türelem, a tisztaság színeivel.
Vagy lefesteném az Édesanyámat amint sérült lába miatt négykézláb mászva a hóban próbálta tisztára mosni a pelenkáimat. Akkor háború volt, de most is sokfelé van háború a Földön. Le kellene festeni az anyákat háborús földön, amint a semmiből próbálnak élelmet, ruhát teremteni, üres emlőikből szoptatni csecsemőiket.
Szobrot kéne formázni elhagyott anyákról.....de gyermekeik körében....
...és közben varázszszavakat mormolni, hogy csoda történjen és ne legyenek többé egyedül.

2010. október 1., péntek

"Az élet számára ideális bolygót találtak"....




...olvastam az újságban a címben idézett tudományos felfedezésről.
Jelentem, annak ellenére, hogy nincs a témához illő akadémiai fokozatom, én is megtaláltam az élet számára megfelelő bolygót. Sőt, továbbmegyek, odáig jutottam a kisérletezéseimmel, hogy 66 évet megpróbáltam élni rajta.
Találtam ott az élet számára nélkülözhetetlen, megfelelően kevert oxigén és hidrogén elegyet, szerves és szervetlen anyagokat, többféle éghajlatot, növényzetet, állatvilágot és egy különös, kétlábú fajt, amely uralja a bolygót.
Ez utóbbi , a többi élőlénytől eltérő, és nem mindig helyes életmódot él, de tapasztalataim szerint még van egy kevés ideje, hogy változtasson a rossz szokásain.
Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a tervezett, hőn áhított további tíz-húsz esztendőt is eltölthessem ezen a bolygón és megfigyeléseimmel gazdagíthassam a tudományos világot.

2010. szeptember 28., kedd

Ezt csak úgy.....




mert csodálatos.Meglepően "emberi" ez az "arc". A filmet, melyből ez a részlet való, jó szívvel ajánlom megnézésre, ha még valaki nem látta. A zenéje is megrendítően , szívbemarkolóan szép.

2010. szeptember 27., hétfő

Külföldön jártunk




Éppenhogy elhagytuk Keszthely kopott, néhol romos épületeit. Amint átléptük a "határt" azon nyomban feltünt, hogy nem a megszokott hazai tájakon járunk.
Jó minőségű utakon, szebbnél-szebb villák között ámuldoztunk.
Az emberek barátságosak voltak, a csinos boltokban szép árúkínálatban válogathattunk.
A híres-nevezetes fürdőben készséges, udvarias személyzet segített eligazodni az (számunkra) ismeretlen kütyük vezérelte világban.
A nap hétágra sütött, és mindenhol jól látható volt a jómód :-)))

2010. szeptember 20., hétfő

Részlet egy meg nem született regényből

IX. fejezet.

A kék damaszt kettős feladatot töltött be a házban.
Mintegy lezárta a múltat, az előző lakók életét, és megakadályozta, hogy az újjak leüljenek a nagy ebédlőasztalhoz.
Olyan volt, mint egy haloványkék kötőjel, amely nem tartozik sem oda, sem ide.
A lakók időnként benéztek hozzá, tekintetük tisztelettel végig simított hűs tisztaságán. Mert tiszta volt. Nagyon tiszta.
Sem pecsét, sem morzsa nem illette.
A háziasszony időnként kimosta, keményítette, s mikor felterítette sietős léptekkel elhagyta a szobát. Úgy érezte, hogy az idő itt egy helyben topog, valaki, vagy valami itt marasztalja és nem tud tovább lépni.
Az élet a konyhában zajlott. A bizonytalan és ismeretlen hangok időnként még az ódon ebédlő csendjét is felverték, és az abrosz irigykedve gondolt foltos társára aki ott kint a konyhaasztalon mindent láthat, hallhat.
Néha egy betévedt légy hozott zümmögő újságot "abból" a világból. Vagy egy kisfiú dugta be fejét az ajtórésen, kíváncsian körülnézett, majd anyja hívására elszaladt.
A fogvatartott idő béklyóba kötötte az emlékeket és itt marasztalta őket.
Árnyalakjai csendben keringtek az elhagyott szobában. Volt közöttük valaki akire nagyon hasonlított a kisfiú, és a kék damaszt azt is tudta, hogy nem szabadna hasonlítaniuk egymásra...........

2010. szeptember 19., vasárnap

Blogírók, ha találkoznak.

Számomra izgalmasnak, érdekesnek és tanulságosnak ígérkezett a találkozó.
A bizonytalan időjárás ellenére nekivágtunk, "majd csak kisül belőle valami" alapon.
Nos, jelentem, kisült, mégpedig csodásan.
Az időjárás megjavult, és pontosan addig tartott ki, amíg együtt voltunk.
Ez utóbbit nem győzöm hangsúlyozni, mert ez a színtiszta igazság, hogy nagyon együtt volt a társaság.
Különleges élmény volt, hogy úgy fogadott be a csapat egy pillanat alatt, hogy az nem érződött befogadásnak, mintha mindig ismertük volna egymást.
Hiszen ismertük is a naplókból, ám azt képzeltem, hogy amit és ahogy leírunk , az csak egy része az egyéniségünknek. Kicsit tán mindenki igyekszik a szebbik arcát mutatni.
Nem így volt, mindenki pontosan olyan , mint ahogyan a blogon keresztül megismerhető.
Ez volt az érdekes része a tegnapi napnak.
Izgalmas a sok különböző érdeklődésű egyéniséggel való beszélgetés volt.
A tanulság pedig az, hogy mindenféle blogolvasásnál értékesebb a személyes találkozás.
Hiszem, hogy valóságos barátságok születtek, melyek meg is maradnak.
A blogok olvasását,természetesen ezután sem fogom elhanyagolni :-))))))

2010. szeptember 17., péntek

Csavar a palacsintában

Ez nem egy rémdráma, nem volt igazi csavar a palacsintában, csak a készítésében.
Kezdetben vala a reszelt almával dúsított lapos tésztanemű, de készítettem gyakran palacsintatésztába mártogatott almakarikákat is.
Biztos, hogy nagyon rossz hatással van rám ez a sok víz, ami kitartóan ömlik lefelé, de ma nem elégedtem meg sem egyikkel, sem másikkal.
Gondoltam egyet és összeházasítottam őket. Így született az almás palacsinta- tésztába mártogatott , olajban megsütögetett almakarika, melyet bőven meghintettem fahéjas porcukorral.
Gyanítom, hogy a frigy gyakran fog ismérlődni nálunk.

2010. szeptember 15., szerda

"Gombák nőnek a réteken, kalapjukon harmatcsepp"

Ha ősz, akkor gomba, hogy a nagy klasszikust, alteregot idézzem.Eme szerénytelenség után jöjjön egy SAJÁT recept, melyet mindezidáig csak a családdal és a közelebbi barátokkal osztottam meg.
Legjobb hozzá az erdei gomba, de ha az nincs, ballagjunk ki a piacra és szerezzünk be félkiló sampion gombát. Süssünk egyszemélyre számítva két-két sós palacsintát, és utánna lássunk neki a munka érdemi részének.
A tisztítás után vágjuk apróra a gombát és kevés vajon pároljuk meg , majd süssük-úgymond- zsírjára . Tegyünk bele megfelelő mennyiségű tejfölt és kevés tejszint is, majd fűszerezzük oregánóval,kevés fokhagymával, sóval, borssal és sűritsük kicsi kukorica liszttel.Esetleg kevés provence-i füszert is szórhatunk bele.
Ezzel a- gombától és fűszerektől illatozó- krémes szósszal töltsük a palacsintákat.
Sodorjuk fel őket és helyezzük kivajazott tűzálló tálba, szépen, szorosan egymás mellé. Jófajta reszelt sajttal szórva , kicsi vajdarabkákkal a tetején, sütőben pirosra sütve, csodálatos egytálétel születik a kezünk nyomán, amely tökéletes békülési alapul (IS) szolgálhat házastársi perpatvarok után.
Utóbbi bölcsesség saját tapasztalaton alapszik.

2010. szeptember 3., péntek

Vízió

Különös, továbbgondolásra serkentő ismeretterjesztő filmet láttam.
A történet lényege az volt, hogy mitörténne Földünkkel ha az ember mind egy szálig eltünne. A feltételezés kutatóinak volt némi támpontjuk. A japánok létrehoztak egy várost a tengeren, egy sziklára építve és betelepítették ott dolgozó bányászokkal és családjaikkal.
Bizonyos idő után a bányászatra már nem volt szükség, a szigetország áttért a kőolaj használatára, az embereket pedig visszaköltöztették az anyaországba.
35 éve áll a város lakatlanul, lepusztulóban. Ennek a pusztulásnak a mértékét vették alapul. A kutatók között volt geológus, meteorologus is.
A japán példán kívül van még egyéb kiindulási lehetőség, hiszen az emberiség sokszor lehetett tanuja, hogy hogyan hódítja vissza az őserdő, vagy a sivatag az ember által birtokba vett területeket.
Mindezen megfigyeléseket és a tudásukat használva próbálták elképzelni, és a filmen keresztül elképzeltetni velünk is a Föld jövőjét, az emberiség vélelmezett kihalása utáni időben.
A pusztulás, lassú lenne, de biztosan bekövetkezne, ezt láthattuk a japán szigeten forgatott filmrészletben. A viszontagságos időjárás a legbiztosabbnak tűnő, ember által alkotott létesítményeket is lerombolja, a növényzet pedig benövi.
Animáció segítségével elképzelhettük a pusztulás mértékét 50, 100, 1000, 10 ezer , százezer majd százmillió év múlva.
Döbbenetes élmény volt, de ha ha belegondolunk, természetes, hogy amit nem gondoz az ember az elpusztul, összeomlik, megsemmisül.
A feltételezés szerint az emberi nyelv évszázadokkal túlélheti magát az élő embert, méghozzá a papagáj faj utánzóképessége miatt.
Ez a madárfaj, állítólag intelligenciában megközelíti, vagy tán túl is szárnyalja a legintelligensebb majmokat.
Az őserdők mélyén akkor is hallható lesz az emberi beszéd, ha 200 éve nem él egy ember sem. Azután lassan-lassan, hajdanvolt létezésünknek eme utolsó nyoma is eltűnik, mert a madár utódok szókészlete egyre csökken.
Tehát a film készítői szerint eljön az idő 200 millió év múlva, amikor egyszercsak egy idegen bolygóról idetévedő kutatócsoport emberi élet után kezd ásni.
És mit talál?
Szinte semmit, az emberi csontmaradványokon kívűl !!!!!
Minden elpusztult, eltünt, beépült a földbe, kővé vált.....minden, amit emberi kéz alkotott.
Ám megmaradt a növényzet, bizonyos állatfajok ( gondolom azok amelyeket nem pusztítottunk ki) és a különleges anyagokból alkotott csontmaradványaink.

Mi ez, ha nem a Mindenható csodálatos teremtőerejének a bizonyítéka. Annak, hogy nélküle semmik vagyunk, és olyat mint Ő, soha nem tudunk létrehozni.

Tovább gondoltam a történetet. Vajon milyen filmet tudnának készíteni az ellenkezőjéről. Arról, hogy milyen lesz a Föld ha megmaradunk, 50, 100, 1000, tizezer, százezer, százmillió év múltán?????

2010. augusztus 21., szombat

Memento mori

Sokfelé jártunk az elmúlt hónapokban és megdöbbentett egy új jelenség.Bár régebben is előfordult, hogy az utak mentén egy-egy csokor virággal jelezték, valaki azon a helyen lelte a halálát, többnyire balesetben.
Mostanában azonban az elhunyt rokonai nem elégednek meg a szerény csokorral, márvány síremlékeket állitanak, kopjafát,s a virágok már vázát is kapnak.
Némelyik, a kerékpárosok és motorosok által különösen kedvelt szerpentin lassan temetőhőz hasonlatos, úgy sorakoznak az emlékművek.
Egyik megrázó "emlékmű" egy ember nagyságú kereszt, ráerősítve egy motorkerékpárból a baleset után megmaradt roncs.
A márványtáblákba belevésik az elhunyt adatait, nevét.Mikor azt olvasom, hogy itt ért a végzet egy 16 éves kislányt, garantáltan elmúlik a kellemes kirándulás utáni jó hangulatom.
Értem én, hogy ez elrettentő lehet az országút vadjainak, bár nem biztos, hiszen a síremlékek napról-napra sokasodnak.
Véleményem szerint az utak az élőké, a sírkertek pedig az elhaltaké.
Miért kell minden pillanatban emlékeznünk a halálra?

Augusztus végi tájkép

Az örök Természet-felelős lágyan végighúzta ecsetjét a tájon és szabadszemmel még alig érzékelhető színekkel üzent az ősznek, hogy készülődhet.

2010. augusztus 13., péntek

A javasasszony unokája

Szabó Gyuribácsi, a bükki "füvesember", élő és meggyőző reklámja foglalkozásának.
Látszik, hogy teljes összhangban él a környezetével és önmagával.
Egész életében azt csinálta, csinálja, amihez ért és amit szeret. Gyógynövényeket gyűjt, termeszt és hatásos gyógyteákat készít belőlük.
Hajdanán minden falunak megvolt a a maga gyógyító füvesembere vagy asszonya. Évszázadok óta kísérték a magyarok életét. Minden "nyavalyára" tudtak egy vagy több gyógyírt.
Manapság ezt elfelejtetnék velünk a szintetikus pirulák gyártói.
Szerencsére nem mindenkivel sikerül, ezt bizonyítja az a sok érdeklődő egy-egy Gyógynövény Ünnepen Bükkszentkereszten.
Maga a falu is olyan gyönyörű, hogy szinte önmagában is gyógyerejű. Kicsiny, békés sziget a szomorú magyar valóságban.Lakói barátságos, vendégszerető emberek, s aki egyszer itt járt, valami láthatatlan kötelékkel kötődik ide, amely mindig vissza húzza.
A múlt hétvégén tartott rendezvény mentes volt minden, manapság divatos sallangtól, a kirakodóvásár értékes portékákat kínált, s az előadások felbecsülhetetlen értékűek voltak.
Szabó Gyuribácsi (így nevezem, mert egy ország Szabó Gyuribácsija Ő )mellett ott volt a lánya és Béky László tanár úr is.
Előadásaik valóban a gyógyulásról, öngyógyításról szólt s nem kértek érte "hálapénzt". Megelégedtek a hálás tekintetekkel, s ingyen múlasztották el a fejfájást, egyebet, látványos hókusz-pókuszok nélkül.
Megtanulhattuk azt is, hogy milyen jelek, milyen betegségekre utalnak, s azok ellen mely gyógyteák hatnak.
De mindenekelőtt a leglényegesebb mondanivalójuk az volt, hogy hogyan éljünk egészséges életet.

Köszönet érte !!!

2010. augusztus 10., kedd

Egy utcában laktunk

Nagyon keveset mond egy ilyen kijelentő mondat, mégis mi minden van mögötte.
Történt, hogy egy régi-régi kedves ismerős rámlelt a cyber világ útvesztőjében. Már önmagában ez is csoda.
Egyszer pedig én találtam meg valakit. Az is érdekes, hogy ők ketten is ismerik egymást. Kimondom : mindhárman egy utcában laktunk.
Ez neked, kedves olvasó igy, ilyen formában nem jelent semmit és nem érdekes.
Igenám, de mi hárman és még sokan mások, ahogy alant következik majd, kora gyermekkorunktól ismertük egymást, és ahogy az életben történni szokott, egyszercsak felnőttünk és szétszéledtünk a nagyvilágban. Bizony a szó szerinti Nagyvilágban, hiszen mint tudjátok nekem volt húsz év "letöltendőm " Ausztráliában.
A közös történet szinte a homokozóban és a hinták körül kezdődött és tartott a fiatal felnőttkorig.
Nem részletezem, mert hosszú lenne, hogy mi mindent élt át együtt kb 15-20 leány és fiú gyermek.
Játékok, szerelmek,apró gyermeki rosszalkodások, viták , kibékülések. Egy sem rendkívüli, hacsak azért nem mert velünk estek meg.
Most pedig, a jelenben, elkezdtük számba venni, hogy ki hogy van, s vagyunk-e egyáltalán.
A száraz statisztika nagyon szomorú, mert hajdanvolt, összetartó kicsiny társaságunk felerészben már az örök barátságok honában vár reánk.
Nem kedveseim, nem vagyunk (mi ittmaradtak) 80-90 évesek, még a 70-et is csak alulról közelítjük, és Ők már sok éve, hogy elmentek.
Még nem akarunk Velük találkozni. Több- kevesebb nyavajával küzködve halogatjuk az időt, és csendesen sírdogálva, fényképeket nézegetve emlegetjük azokat a " régi, szép időket".
Hát ilyen sok élet és halál rejtőzik egy egyszerű kijelentőmondat mögött.
Mert természetesen élet is van, boldogság is, hosszú, szép házasságok is, gyermekek, és unokák.

2010. július 31., szombat

Asszonyom, ön erre nem szorul rá

Egy példa arra, hogy a jó cselekedetért jót ne várj, avagy a jó hamar elnyeri a méltó büntetését.
Ez egy szomorú történet, gyengébb idegzetűek hamarabb abbahagyhatják.
Egyik gyermekem alaposan kificamította a bokáját, harmadhete mankóval jár.( vagy még azzal sem)
Elmentünk vele a közeli multihoz bevásárolni. (kéretik a köveket nem hajigálni felém)
Végeztével sikeresen beraktuk a csomagtartóba a cuccot, amikoris felfedeztem hogy a mellettünk álló kocsi mögött két, egymásba kapcsolt troli áll, miközben a tulajdonos
pakolászik behajolva az autójába.
Gondoltam, szegény igen pórul járna ha nekitolatna a bevásárló kocsiknak, kicsit arrébb toltam őket, majd , mint utóbb kiderült, igen helytelenül, úgy döntöttem hozzájuk kapcsolom a miénket is, hogy szegény mankósunkat mihamarabb haza szállíthassuk.
Nos ez az amit nem kellett volna...... !
A férfiú megpördült és rám morrant, hogy ne vigyem el őket, mert azok az övéi.
Én szabadkoztam - de uram én csak..... de tovább nem jutottam, meg sem hallgatott, csak mondta a magáét. Végül a trolinkat, rend a lelke mindennek, a helyére toligáltam, majd az időközben mellém álló, igen élemedett korú, de sajnálatosan még mindig nagyon márkás benzin temetőnkbe készültem beszállni.
Sokan, sőt nagyon sokan voltak a parkolóban amikor a férfiú utolért és fennhangon számonkérte,hogy miért vettem ki a pénzt a trolijából.
Hirtelen azt sem értettem miről beszél, de ő sokszor és jó hangosan ismételgette, hogy megértsem. Újra kezdtem volna magyarázkodni, sikertelenül.
Végezetül lesújtó tekintettel végigmért és azt kiáltozta :
-Miért vette ki a trolimból a pénzem ???
-Asszonyom, ön erre nem szorul rá!!!!!

Egyébként találtam a történetben pozitivumot is, nevezetesen azt, hogy a Jóistennek,no meg dolgos kezeimnek köszönhetően valóban nem szorulok rá, de ezt a hálás közönség nem tudhatta.

2010. július 28., szerda

"Hol vagytok, ti régi játszótársak?...."




Az emlékek országútján jártam, messzire mentem vissza az időben.Ez a muzsika kísért az utamon.
Míg egyetlen ember emlékszik ránk, addig nem tűnünk el a végtelenben.

A pite

Az a tapasztalatom, hogy a hirtelen felindulásból elkövetett süteménysütés mindig sikeresebb mint a tervezetté.Ha vendéget várok rá, akkor az eredmény gyakran siralmas lesz.
Mert mi is történik? Veszem az a recept, teszem bele a belevalókat, s nem, nem, nem lesz olyan.
Hanem ha csak úgy rámjön, szintén veszem az a recept, de nem törődöm az arányokkal, beleteszek mindent ami a kezemügyébe esik, sőt ami nem esik azt is, kísérletezem, az időt sem sajnálom tőle, és lám a süttet csodafinom-csodaszép :-)))
Így történt ez ma is.
Egyszerű kis sárgabarackos pitének indult, de nézem a tepsiket, vagy kicsit kisebb, vagy kicsit nagyobb, nincs más hátra , át kell alakítani a receptet.
De ha már !
Akkor tegyünk bele egy kis őrölt mandulát, kicsi citromlevet, egy kicsit kevesebb ezt, egy kicsit több azt.
S ma végre-végre kisült, maga a tökély, a remekmű, a piték Pitéje.
Itt a vége, fuss el véle :-)))))

2010. július 27., kedd

Egyem a zúzádat

Ez már nem az a Bakony, ez kisbetűs és ennivaló. Lett volna, ha ehetőre sikeredett volna.
Nem én követtem el, hanem egy vendéglátóipari egységben. Nem érdemlik meg hogy névszerint említsem őket, de még a jóhangzású étterem címzést sem.
Amit elém tettek "zúzapörkölt bakonyi módra", az merénylet az emberiség ellen.
Fővetlen húsnemü, konzerv gomba, ízetlen csúnyaság.
Gondoltam, ezt valahogyan jóvá kell tenni, így hát megfőztem...."hadd főzzek ma magamnak, hadd főzzek ma magamnak":-)))

Elsőre fínom, puha pörkölt lett a csirkezúzából, s mikor szinte készen volt került bele jóféle, finom, friss gomba, nyakon öntve édes tejfellel, békebeli módon galuskával tálalva, ropogós zöldsalátával, hogy ne csak H vitamint fogyasszunk.

Péterfy Bori & Love Band - Hajolj bele a hajamba (Labamba)



Csak úgy mászik bele a fülbe.....és ki tudja miért, jó kedvem lesz tőle :-))))

2010. július 26., hétfő

Bakony, az örök szerelem

Az elmúlt hétvégét Bakonybélben töltöttük.
Szeretem ezt az öreg falut, amely felett az évek látszólag nyomtalanul suhannak át.
Itt nincsenek pazar villák, nagy , hangos , vidám élet, de vannak erdők, hegyek, madárdal, virágos rétek és barátságos emberek, és van kolostor, kicsi bolttal, maguk száritotta gyógynövényekkel, szép templom, melynek hűvösében jó hálát adni a sok szépségért.
A hőség miatt nem tudtunk annyit gyalogolni az erdőben amennyit szerettünk volna, pedig hívogatott a :

Párás domboldal, távoli vágy,
csobogó patak, andalgó út,
virág, szerelem, dal, szabadság.
Hegyen és völgyön zöld erdő zúg,
hegyen és völgyön zöld erdő búg.

A versrészlet sajnos nem tőlem származik, Fekete Istvántól kölcsönöztem, minek is fáradnék vele, nála szebbet, jobbat a természetről kevesen tudnak írni.
Mikor ezen a vidéken járunk, mindig felidézzük azokat az éveket amikor sátoroztunk és kalandos játékokat játszottunk fiainkkal, s (alkalmi) kempingező társakkal.
Felejthetetlenek azok a számháborúk, kukorica főzések bográcsban, palacsinta sütés kicsi gázfőzőn, a gyerekek sorban álltak érte, ki-ki bekapott egyet és már iszkolt is a sor végére.
Fadarabkákból tutajt és kicsi malmot készítettünk és még számtalan csak ott játszható dolgot eszeltünk ki.
Kicsinek-nagynak meg volt a feladata, morgolódás nélkül hordták a vizet, szedték a rőzsét.
Ma már a fiaikkal járnak vissza, s lépdelnek a nyomunkban.

2010. július 25., vasárnap

Vasárnap

ebéd után........és most itt ülök, talpig lelkiismetfurdalásban :-((((

nézem a bambítót, melyben épp az imént mutatta be egyik városunk fürdőjét az igazgatója, a melegvizes gyógymedencét az idősebb korosztálynak ajánlván imígyen: az idelátogatókat sok vízalatti élmény várja.
Ott a helyünk !!!!!!!

Reménysugár

Hallgattam a Vasárnapi Újság c. hajnali rádióműsort. Hangszínekre érzékeny fülem azonnal felismerte a változást. Koltai Gábor (filmrendező) beszélgetett Nemeskürty Istvánnal.
A Tanár úr májusban töltötte be 85. életévét, s ebből az alkalomból megjelent a Füveskönyve.
Felhangok nélkül hallhattam újra a "Haza, Szeretet, Összetartozás, Korona" szépséges jelentésű szavainkat, s azt, hogy merjünk nagyok lenni. Ez utóbbit természetesen nem számarányokra kell érteni.
Habár maga a műsor lehetetlen időpontban hallható, (vasárnap hajnali 6-tól) az ismétlő válogatása is (vas. este 11-től), mégis nagy szeretettel ajánlanám meghallgatásra más érzékeny fülüeknek is.
Olyan mint egy lázmérő. Érezhető belőle hogy készítői milyen "hőfokkal" kötődnek hazánkhoz.
Az elmúlt nyolc évben olyan volt mint ama gyermekjáték, melyben az eldugott tárgyakat a hűvös, hideg, jéghideg szavakkal kerestettük, de a megtalálás közeledtén langyos, meleg, forró szavakkal irányítottuk egymást.
Szívből remélem, hogy a jégkorszak végére értünk, és ismét jó lesz magyarnak lenni.
A Füveskönyvről pedig egy könyvismertetőből idéznék :
" A kötet nem csak érdekes és fontos idézetek gyűjteménye, hanem szellemi-gondolati hozzájárulás is lehet nemzettudatunk fontosságának újraértelmezéséhez. "

2010. július 20., kedd

Még mindig nem sül semmi....

csak bemutatkozom. Ez rém egyszerű, mindenki megismer ha leírom: az Ikrek jegyében születtem.
Illetve valami (valaki )mégiscsak sül, az pedig én volnék, mert nehezen tűröm ezt a meleget.

Tegnap este hangversenyen voltunk, mégpedig a sukorói református templomban.
A Sukorói Zenei Nyár 2010 c. rendezvény jegyében két kíváló muzsikust hallhattunk: Balogh Zsolt csemballóművészt és Kertész Ágnes hegedűművészt.
Mozart és Haydn szonátákat és egy d-moll fantáziát.
Sokan voltunk kiváncsiak rá, meglepően sokan választották a strandolás helyett az áhitatos zenehallgatást. Másképpen mint a viz, de szintén üdítően hatott.

2010. július 19., hétfő

Minden kezdet nehéz

Üdvözöllek kedves ismerős és ismeretlen Olvasó!

Legalább is remélem hogy vagytok, illetve lesztek. Régen, hajdanvolt ifjú koromban a naplót titkosírással írtam és rejtegettem a kíváncsi szemek elől.
Nagyot változott a világ, vele én is, naplóm pedig immár nyitva , s bizonyára az esne rosszul, ha nem akarnátok bele lesni.
Azt hogy milyen témák érdekelnek, nem sorolom fel, menetközben úgyis kiderül.
Lesznek receptek is, ez sejthető a napló címéből, de nem maradhatnak el az élet egyéb dolgai sem.
S, hogy mi sül ki belőle ? Nos, majd meglátjuk :-)))))





Hogy mi ???