Sokfelé jártunk az elmúlt hónapokban és megdöbbentett egy új jelenség.Bár régebben is előfordult, hogy az utak mentén egy-egy csokor virággal jelezték, valaki azon a helyen lelte a halálát, többnyire balesetben.
Mostanában azonban az elhunyt rokonai nem elégednek meg a szerény csokorral, márvány síremlékeket állitanak, kopjafát,s a virágok már vázát is kapnak.
Némelyik, a kerékpárosok és motorosok által különösen kedvelt szerpentin lassan temetőhőz hasonlatos, úgy sorakoznak az emlékművek.
Egyik megrázó "emlékmű" egy ember nagyságú kereszt, ráerősítve egy motorkerékpárból a baleset után megmaradt roncs.
A márványtáblákba belevésik az elhunyt adatait, nevét.Mikor azt olvasom, hogy itt ért a végzet egy 16 éves kislányt, garantáltan elmúlik a kellemes kirándulás utáni jó hangulatom.
Értem én, hogy ez elrettentő lehet az országút vadjainak, bár nem biztos, hiszen a síremlékek napról-napra sokasodnak.
Véleményem szerint az utak az élőké, a sírkertek pedig az elhaltaké.
Miért kell minden pillanatban emlékeznünk a halálra?
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlésA fenti bejegyzést azért távolítottam el, mert nem tartozott a témához a hozzászólás. Aki írta csak így tudott elérni a magánjellegű közlendőjével.
VálaszTörlésHa jól meggondolom én sem engedélyezném a "síremlékek" emelését az utakon. Ha nem figyelnek oda az illetékesek a végén még mindenütt temető lesz !?
VálaszTörlésNem tudom hogyan kell itt ezt elküldeni, most végignyomogatok mindent(már nem először), aztán majdcsak lesz valami. . .
üdv.Piszmogi
Piszmogi, nagyon örülök annak, hogy itt látlak, és hogy egyetértesz velem ebben a témában.
VálaszTörlésA kommentelés itt még nekem is bonyolult, majd kérek segítséget a gyerekeimtől az egyszerűsítéshez :-))9
Az "ad auditur et altera pars" el alapján küldöm ezt a versemet, szeretettel.
VálaszTörlésEmlékjel az út mellett
Szorított szájam
csak vékony vonal.
Késpenge-keskeny
már mindhalálig.
Szemem száraz.
Kemény, könnytelen.
Arcom, álarcom
rideg, reménytelen.
Megfogadtam,
már az induláskor,
hogy nem állok meg
azon a helyen.
Rezzenetlen arccal
továbbhajtok.
Arra se fordítom
majd a fejem.
Az a lámpa olyan,
mint a többi.
Hiába is bámulnám
órákon át.
Mért van, hogy a szívem mégis
éjbe üvölti a farkasok dalát,
mikor erre elhaladok?
Miért van a kezemben
mindig szál virág,
mit az útszélre odadobok?
Téged Trendo mindíg szívesen meghallgatlak :-)
VálaszTörlésSokan, sokféleképpen éljük meg ugyanazt. Én még nem tudtam elfogadni az elmúlás gondolatát, pedig a korom miatt már ideje lenne :-(((
A versed pedig gyönyörű és megrendítő.
Mindazonáltal, a lényegben egyetértünk. Én sem helyeslem ezt az elharapózó emlékjelállítást az utak mentén. Elvonja a figyelmet és ezzel ahelyett, hogy óvatosságra késztetne, veszélyt okoz.
VálaszTörlésKicsit még tovább gondoltam a dolgot, és elképzeltem az útjainkat mondjuk tíz év múlva.
VálaszTörlés(és itt most nem a kátyúkra célzok)
Ostoba, és nem őszinte divat ez. Ki a bánat megy oda valójában megemlékezni? Valójában arról van szó, hogy Rád akarják tolni a saját gyászmunkájukat (és persze a többi útonjáróra)
VálaszTörlésHa semmi másra nem volt jó a dohogásom, minthogy "dalra fakadj" a hatására, már csak azért megérte :-)
VálaszTörlésTrendo: még nem írtam, de sokszor gondoltam, hogy megtisztelő verset kapni Tőled :-)))
VálaszTörlésmeg kell tanulni ezeket a szomorú jeleket úgy kezelni, hogy ne hagyjon mély nyomokat, inkább csak figyelmeztessen az útviszonyokra. hiszen annyi szomorúság van körülöttünk, sőt bennünk is, mi lenne, ha még a mások tragédiái fölötti szomorkodást is felvennénk?
VálaszTörlés