2010. augusztus 21., szombat

Memento mori

Sokfelé jártunk az elmúlt hónapokban és megdöbbentett egy új jelenség.Bár régebben is előfordult, hogy az utak mentén egy-egy csokor virággal jelezték, valaki azon a helyen lelte a halálát, többnyire balesetben.
Mostanában azonban az elhunyt rokonai nem elégednek meg a szerény csokorral, márvány síremlékeket állitanak, kopjafát,s a virágok már vázát is kapnak.
Némelyik, a kerékpárosok és motorosok által különösen kedvelt szerpentin lassan temetőhőz hasonlatos, úgy sorakoznak az emlékművek.
Egyik megrázó "emlékmű" egy ember nagyságú kereszt, ráerősítve egy motorkerékpárból a baleset után megmaradt roncs.
A márványtáblákba belevésik az elhunyt adatait, nevét.Mikor azt olvasom, hogy itt ért a végzet egy 16 éves kislányt, garantáltan elmúlik a kellemes kirándulás utáni jó hangulatom.
Értem én, hogy ez elrettentő lehet az országút vadjainak, bár nem biztos, hiszen a síremlékek napról-napra sokasodnak.
Véleményem szerint az utak az élőké, a sírkertek pedig az elhaltaké.
Miért kell minden pillanatban emlékeznünk a halálra?

12 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  2. A fenti bejegyzést azért távolítottam el, mert nem tartozott a témához a hozzászólás. Aki írta csak így tudott elérni a magánjellegű közlendőjével.

    VálaszTörlés
  3. Ha jól meggondolom én sem engedélyezném a "síremlékek" emelését az utakon. Ha nem figyelnek oda az illetékesek a végén még mindenütt temető lesz !?

    Nem tudom hogyan kell itt ezt elküldeni, most végignyomogatok mindent(már nem először), aztán majdcsak lesz valami. . .
    üdv.Piszmogi

    VálaszTörlés
  4. Piszmogi, nagyon örülök annak, hogy itt látlak, és hogy egyetértesz velem ebben a témában.
    A kommentelés itt még nekem is bonyolult, majd kérek segítséget a gyerekeimtől az egyszerűsítéshez :-))9

    VálaszTörlés
  5. Az "ad auditur et altera pars" el alapján küldöm ezt a versemet, szeretettel.


    Emlékjel az út mellett

    Szorított szájam
    csak vékony vonal.
    Késpenge-keskeny
    már mindhalálig.
    Szemem száraz.
    Kemény, könnytelen.
    Arcom, álarcom
    rideg, reménytelen.

    Megfogadtam,
    már az induláskor,
    hogy nem állok meg
    azon a helyen.
    Rezzenetlen arccal
    továbbhajtok.
    Arra se fordítom
    majd a fejem.

    Az a lámpa olyan,
    mint a többi.
    Hiába is bámulnám
    órákon át.

    Mért van, hogy a szívem mégis
    éjbe üvölti a farkasok dalát,
    mikor erre elhaladok?
    Miért van a kezemben
    mindig szál virág,
    mit az útszélre odadobok?

    VálaszTörlés
  6. Téged Trendo mindíg szívesen meghallgatlak :-)
    Sokan, sokféleképpen éljük meg ugyanazt. Én még nem tudtam elfogadni az elmúlás gondolatát, pedig a korom miatt már ideje lenne :-(((
    A versed pedig gyönyörű és megrendítő.

    VálaszTörlés
  7. Mindazonáltal, a lényegben egyetértünk. Én sem helyeslem ezt az elharapózó emlékjelállítást az utak mentén. Elvonja a figyelmet és ezzel ahelyett, hogy óvatosságra késztetne, veszélyt okoz.

    VálaszTörlés
  8. Kicsit még tovább gondoltam a dolgot, és elképzeltem az útjainkat mondjuk tíz év múlva.
    (és itt most nem a kátyúkra célzok)

    VálaszTörlés
  9. Ostoba, és nem őszinte divat ez. Ki a bánat megy oda valójában megemlékezni? Valójában arról van szó, hogy Rád akarják tolni a saját gyászmunkájukat (és persze a többi útonjáróra)

    VálaszTörlés
  10. Ha semmi másra nem volt jó a dohogásom, minthogy "dalra fakadj" a hatására, már csak azért megérte :-)

    VálaszTörlés
  11. Trendo: még nem írtam, de sokszor gondoltam, hogy megtisztelő verset kapni Tőled :-)))

    VálaszTörlés
  12. meg kell tanulni ezeket a szomorú jeleket úgy kezelni, hogy ne hagyjon mély nyomokat, inkább csak figyelmeztessen az útviszonyokra. hiszen annyi szomorúság van körülöttünk, sőt bennünk is, mi lenne, ha még a mások tragédiái fölötti szomorkodást is felvennénk?

    VálaszTörlés