2010. november 24., szerda

Az ima ereje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony.Vagy talán nem is volt olyan szegény?
No, mindegy, mondok, az a fontos,hogy volt néki egy fia. Könnyű dolga volt a szegényasszonynak, merthogy nem volt legnagyobb, meg középső, csak ez az egyszem.
Így hát Márianéninek- ez volt a becsületes neve-csak őérette kellett koptatnia oly igen sűrűn a térgyeplőt.

Imádkozott is reggel, délben, és este, kérte a Jóistent adna néki elegendő erőt, hogy felnevelhesse egyetlen kincsét, örömét.
Nőtt is, növögetett szépen a gyermek, utoljára már a bajusza is kiserkent. Tanult szorgalmasan az egyetemen, merthogy mérnök akart volna lenni.
A sok ima bizton meghallgatásra talált, mert eljött a diplomaosztás napja, és Márianéni ott ült a többi anyuka között büszkén,s boldogan.
Egy szép napon azután -de az is lehet, hogy esett az eső- szerelmes lett a fiú.
Nosza szaladt nénénk a templomba, s imígyen imádkozott vala:
-Add Uramistenem, hogy ott lehessek a lakodalomban.Ott volt. Volt dínom-dánom, a muzsikaszó meg elhallattszott Hencidától-Boncidáig.

Ekkortól Márianéniből anyós is lett. De milyen anyós!!!!
Nem ám a viccbéli, aki csak úgy jó, ha porhanyós.De nem ám, mert szerette a menyét tiszta szívéből és leányomnak szólította. Már ha szólt egyáltalán, mert azt is kíbírta egy pissz nélkül amikor a menyből lett leány fokhagymát tett a sárgarépa főzelékbe.
Így éldegéltek békességben, szeretetben, mígnem egyszercsak gömbölyödni kezdett a menyecske.
Sűrűn hullatta könnyét az oltár előtt Márianéni, s azért imádkozott, bárcsak megláthatná az unokáját.
Meg is látta.....mindkettőjüket, mert egymásutánban két leány unokája is termett.

Azt mondta ekkor Istennek, hogy nincs is őnéki már más kivánsága, csak látni szeretné felnőni az unokákat.
Cseperedtek is azok szépecskén, már a gimnázium padjait koptatván az egyetemi évekre gondoltak, s tanultak szorgosan.
Egyszerre eljött a napja, hogy az unokák is felölthették a talárt.
Szép leányokká serdültek, már a legények is kerülgetni kezdték a házuk táját, de annyian, hogy nem győztek válogatni.
Ezenközben nagyanyjuk szorgosan imádkozott, hogy megleljék a hozzájuk illő vőlegényeket, s lagzijukon ő készíthesse az aranyló tyúkhúslevest.
Szerette a Jóisten Márianénit, merthogy hamarosan kettős lakodalmat ültek,és ő a főhelyen.

Csendesen öregedett, megőszült a haja, meghajlott a háta, ahogy illik.
Most, hogy révbe értek az unokák is, azt hihetnők, nincs is már ennek a mesebeli anyókának semmi kivánsága.
De a mesének még nincs vége, s ő minden vasárnap elbotorkált a templomba és dédunokákért esedezett.
S uramfia, születnek is szépen, sorban, hol egy leányka, hol meg egy legényke.
Igencsak volt az Istennek elég tennivalója, hogy Márianénit megóvja minden bajtól, veszedelemtől, hogy legyen elég ideje örülni nekik.

Hogy a szavamat egymásba ne öltsem, most már igazán csak annyit szeretett volna, hogy lássa, mire mennek az életben a dédunokák.
Mikor utoljára láttam őt, már egyikük gyermeket várt.
És itt vége is lenne a történetnek, mert írója elutazott az Óperenciás tengeren , de még az Üveghegyen is túlra, de ahogy a mesében lennie kell, Márianéni még ma is él, ha ugyan meg nem halt.

2010. november 13., szombat

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl....5.




WALTZING MATILDA

Tulajdonképpen nem kellene azon csodálkozni , hogy az ausztráloknak a himnusza is rendhagyó.
Igazából nem nevezhetjük himnusznak, talán a "nemzeti dal", vagy méginkább a "nemzet dala" illik hozzá.
Ugyan egy ideje kötelezővé tették a hivatalos himnusz megtanulását, és bizonyos eseményeken az éneklését is, de a Waltzing Matilda máig verhetetlen. Egy európainak, de különösen nekünk, magyar embereknek, a méltóságteljesen komoly, komorságba hajló himnuszunk után, egy csavargóról szóló ballada több mint komikus,és illetlennek hat. Ám lássuk be, hogy vonzó a dallamossága, a pattogó ritmusa, főként ha nem értjük a szöveget. Ha kicsit is ismerjük az ország történelmét, szinte következik belőle a nemzeti dal műfajának rendhagyó mivolta.

Nos én lerántom a leplet a tartalmáról is.

Azért esett a választásom a fenti kisfilmre, mert a dal is elhangzik benne, de a -mára már- jelképpé vált, a hőskort idéző tárgyak is jól láthatók a rajzokon.
A Swag Mant, akiről a nóta szól,- amely beltartalmilag meghazudtolja a vidám ritmusosságát-nevezzük nevén kérem,ő egy egyszerű, csavargó, birkatolvaj.
Jár-kel az országban, csekély tulajdona a hátán, időnként talán dolgozik is, de ha nincs munka, nem riad vissza a lopástól sem.
Hősünk- a dalban- a birkalopás után csendőrkézre került volna, de beleölte magát egy hideg, mély vízbe, amely a szépen hangzó Billabong nevet viselte.

Lássuk hát, hogy mit cipelt magával kalandos vándorútján egy "swagmen", a csavargó.
Legfontosabb tartozéka, amelyről a dal a címét is kapta, a hátizsákja, a Waltzing-Matilda, magyarul Táncoló Matild. Azért táncol, mert a benne rejlő birka izeg-mozog a zsákban, és azért Matild, mert valóságos, hús-vér párja nem lévén az utazó életmód miatt, ez a szütyő volt a leghűségesebb társa. Mindíg volt nála egy nagyobb fajta rozsdás konzervdoboz, füllel, melynél fogva a tűz fölé lehetett akasztani. Ebben készült az ausztrál bush-ban (bozótos) is elhagyhatatlan tea , mindenfajta étel, és a liszt-víz keverékéből összeállított kenyérféle. Ezt a "hagyományt" manapság a cserkészek tartják életben, táborozáskor sütnek hasonlót , hasonló körülmények között.

Azt, hogy az ausztrálok mennyire veszik komolyan a dal himnusz jellegét, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1976-os montreáli és a 2000-es sydney-i olimpián is felzendült sok ausztrál torokból. Máig hallható a neves sporteseményeken, különböző rendezvényeken.
Legutóbb, mikor Andre Rieu Ausztráliában járt, fogadást kötöttünk a férjemmel, hogy nem hagyja ki a mindig nyerő Waltzing Matildát. Már-már úgytünt, hogy vesztettem, amikor a sokadik ráadás után, leges-legutolsó számként, a közönség tomboló tetszésnyilvánítása és boldog, elandalodó dalolása kíséretében felhangzott végre :-)

(Ha van egy kis időtök, írjátok be a google-ba: You Tube Andre Rieu Waltzing Matilda, és nézzétek meg)

2010. november 7., vasárnap

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl.....4.




1788-ban jelentek meg az első telepesek az "ismeretlen déli földrészen". Terra australis incognita, így nevezték Ausztráliát, amikor még csak sejtették a felfedezők, hogy egy hatalmas földrész lehet azon a területen.
A történelmi ismertetőt , (amelyben a telepesek "csak" alig több mint kétszáz évre tekinthetnek vissza) most kihagynám.
A földrész madarainak szempontjából elegendő annyit tudnunk, hogy ez a hatalmas kontinens szakadt le legrégebben a többiről. Izoláltsága miatt egyedi, sehol máshol nem létező élővilág alakult ki rajta, amely a madárvilágára is jellemző.
Így hiába is keresnénk az itthon megszokott hangokat erdőn, mezőn, kertekben, az egyetlen feketerigót leszámitva (akit szintén más földrészről hoztak) nem találnánk ismerőst.
Ezt az élővilágot alaposan megzavarták a betelepülők, akik afféle Noé bárkája- szerüségre zsúfoltak rengeteg élő és élettelen dolgot, melyek nem voltak odavalók. Ebből a későbbiekben nagyon sok gond adódott.Például úgy elszaporodtak a nyulak, hogy nem győzték lődözni , különben búcsút mondhattak a termésüknek.

Sokfelé fenyőerdőket ültettek, amiatt pedig hatalmas területekről eltüntek az őshonos madarak, mert nem találták a megszokott eledelüket, fészkelő helyüket . Mivel az ország hatalmas, a madaraknak volt hová továbbköltözni, így kihalásról nem tudok.
A fenti filmben "szereplő" lyra bird ,( magyarul: lantfarku madár) a legkülönlegesebbek közé tartozik. Nem csak a külseje miatt, amely elég egyszerű lenne, ha a gyönyörű farktollai nem hasonlítanának olyan nagyon a lant nevű hangszerre.
Hanem a hangja miatt is, amely különlegesen hosszú, dallamos füttyszó. Aki tud angolul, annak nem kell elmondanom D.Attenborugh halk szövegét, mely arról szól, hogy ez a széphangú milyen remek utánzó. Repülni ugyan csak annyit tud, hogy alacsonyabb ágakra felröppenhet, de a fafűrész hangjától az autódudaszóig, a kookaburra(kacagójancsi, szintén madár) nevetésétől a kutyaugatásig, minden hangot tökéletesen tud utánozni.Hatalmas, több méter átmérőjű fészket rak utódainak. Őt magát nehéz meglesni, mert rejtőzködő életet él, de nekünk sikerült , és valószínű, hogy annak a rókának is amelyik széttépett egyet és így hozzájuttatott minket egy szép farktoll "készlethez".
Az imént említett kacagójancsi, ellentétben a lantfarkú madárral, nagyon szívesen merészkedik az emberek közelébe. Nem csak az ő hahotázásától hangos a határ, hanem az emberekétől is, mert olyan mulatságos, hogy nem lehet megállni nevetés nélkül.
A kisfilmben először az eredeti kacagójancsi nevetés hallható, utánna a lantfarkú madár utánzása.

Történt egyszer, hogy egy szépséges parkban sétálgattunk, kirándulgattunk.( a parkot nem magyarországi méretben kell elképzelni, mert többholdas)
A nap végére elfáradtunk, megéheztünk és egy kis gyógy- szalonnasütésre készülődtünk.
Néhány kookaburra nagy érdeklődéssel figyelte az ausztráliában szokatlan tevékenységünket. Sütögettünk, jóféle szalonnazsírt csepegtettünk a kenyerünkön sercegő lilahagymára, és amikor megérett a "helyzet" az evésre, a számhoz emeltem a karaj kenyeremet és husssss..... már búcsút is inthettem neki,mert egy kacagójancsi kiragadta a kezemből. Még örülhettem is, hogy az egyik kiváncsi nem a szememre éhezett rá,azt csecsebogyónak gondolva.

Ehhez hasonló történt, amikor rántottát készültünk sütni egy parkban, az elektromos sütőn, valahol az óceán parton.Ott a sirályok vitték el egy szempillantás alatt az alapozásnak szánt szalonna darabokat.
Az állatkertben a pelikánok ott sétálgatnak a látogatók között az úton és hamar jóllaknak a kézből kicsent uzsonna szendvicsekből.

A zebrapintyek nem lopkodnak, csak úgy repkednek mindenfelé, mint itthon a verebek, Szokatlan látvány az európai, verebekhez szokott szemnek.A tudósoknak sikerült megismerniük a zebrapintyek génszerkezetét, amely ismeret birtokában állítólag könnyebb lesz az autizmus okainak a felismerése és gyógyitása, mivel azt génhiba okozza.

Erdei kirándulások kedvelt szépségei a színes papagájfajok, a színpompás rozellák.
A tavakon hiába keresnénk a fehér hattyút, ebben az országban csak feketét láthatunk.
Nagyon szépek, nagyságra, formára azonosak a fehér társaikkal,de a csőrük piros.

Reggelente, bárhol laktunk, a magpie (ejtsd: mekpáj)bámulatosan szép trilláira ébredtünk. Ez egy hollószerű , de fekete-fehér tollazatú, nagyságra is hasonló méretű madár. Az év legnagyobb részében békés, barátságos, szinte kézből etehető. Ellenben a fészkelés idején olyan erős a biológiai késztetése a fészekalja megvédésére, hogy megtámadja az embert is. Méretes csőre miatt ajánlatos elkerülni, ha pedig nem lehet, szégyen a futás, de....menekülni kell. Vicces, hogy azt ajánlják, hogy a napszemüveget ilyenkor a fejünk hajas felére tegyük, arcunkat takarjuk el, fejtetőnkre kerékpáros védősisakot, de legalább egy üres fagylaltos dobozt borítsunk.
Ám ha a kertünkben lakozik és egész évben etetjük, akkor hálás érte és nem támad.

Természetesen még nagyon sokféle madár él ott. Vizimadarak is, erdei-mezei fajták is, de a fent említettek talán a legjellegzetesebbek és legérdekesebbek.
Mivel a tél nem annyira hideg mint itt, sokaknak van a kertjében hatalmas madárkalitkája. Az ausztrálok rendkívűl állatszerető emberek.Jellemző, ha egy kiskutya egy gödörbe pottyan, kivonul a tüzoltóság,az állatvédők, és a polgárok velük izgulnak mig a jószágot meg nem mentették.

2010. november 1., hétfő

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl.....3.




Nem kutattam az ausztrál temetkezési szokásokat, de az emberi élet szomorú végessége miatt jártam kinn is temetőben.
Nem is beszélhetünk egységes szokásról ott, ahol több mint 160 nemzet él, és többnyire ki-ki megtartotta saját rituáléját.
Mint az élet legtöbb területén, valószínű, hogy a temetkezéseknél is érezhető az amerikai hatás.
Ugyanez nem tapasztalható a magyaroknál. Mi, ott, a földteke túloldalán ugyanúgy gyászolunk és temetkezünk mint itthon, mindenki a vallása előírásai szerint .
Ha az utcán járva, hosszú, kivilágított kocsisorral találkozunk, akkor tudjuk, hogy temetésre hajtanak. Ilyenkor illik elsőbbséget adni. A görögök tragikus fekete színben, az ausztrálok egyszerű hétköznapi öltözékben mennek, kevés virággal, hiszen manapság többnyire a hamvasztást választják a rokonok is.
Voltam hagyományos- akár itthon is lehetne- márvány síremlékes, vagy urnafalas temetőben, mely semmiben sem különbözik a Farkasréti temetőtől.

Ami igazán szép és egyedi, az a rózsás temető, amely sok holdnyi rózsakertnek tűnne, ha nem tudnánk hol járunk. Ott egy kicsiny, földre fektetett lapocskán olvashatók az elhunyt adatai, mely fölött gyönyörű rózsabokor virágzik.Ilyen lehet az illatozó, menyországi nyugalom kertje. Együtt az elmúlás és a megújulás vigasza.