2010. szeptember 28., kedd

Ezt csak úgy.....




mert csodálatos.Meglepően "emberi" ez az "arc". A filmet, melyből ez a részlet való, jó szívvel ajánlom megnézésre, ha még valaki nem látta. A zenéje is megrendítően , szívbemarkolóan szép.

2010. szeptember 27., hétfő

Külföldön jártunk




Éppenhogy elhagytuk Keszthely kopott, néhol romos épületeit. Amint átléptük a "határt" azon nyomban feltünt, hogy nem a megszokott hazai tájakon járunk.
Jó minőségű utakon, szebbnél-szebb villák között ámuldoztunk.
Az emberek barátságosak voltak, a csinos boltokban szép árúkínálatban válogathattunk.
A híres-nevezetes fürdőben készséges, udvarias személyzet segített eligazodni az (számunkra) ismeretlen kütyük vezérelte világban.
A nap hétágra sütött, és mindenhol jól látható volt a jómód :-)))

2010. szeptember 20., hétfő

Részlet egy meg nem született regényből

IX. fejezet.

A kék damaszt kettős feladatot töltött be a házban.
Mintegy lezárta a múltat, az előző lakók életét, és megakadályozta, hogy az újjak leüljenek a nagy ebédlőasztalhoz.
Olyan volt, mint egy haloványkék kötőjel, amely nem tartozik sem oda, sem ide.
A lakók időnként benéztek hozzá, tekintetük tisztelettel végig simított hűs tisztaságán. Mert tiszta volt. Nagyon tiszta.
Sem pecsét, sem morzsa nem illette.
A háziasszony időnként kimosta, keményítette, s mikor felterítette sietős léptekkel elhagyta a szobát. Úgy érezte, hogy az idő itt egy helyben topog, valaki, vagy valami itt marasztalja és nem tud tovább lépni.
Az élet a konyhában zajlott. A bizonytalan és ismeretlen hangok időnként még az ódon ebédlő csendjét is felverték, és az abrosz irigykedve gondolt foltos társára aki ott kint a konyhaasztalon mindent láthat, hallhat.
Néha egy betévedt légy hozott zümmögő újságot "abból" a világból. Vagy egy kisfiú dugta be fejét az ajtórésen, kíváncsian körülnézett, majd anyja hívására elszaladt.
A fogvatartott idő béklyóba kötötte az emlékeket és itt marasztalta őket.
Árnyalakjai csendben keringtek az elhagyott szobában. Volt közöttük valaki akire nagyon hasonlított a kisfiú, és a kék damaszt azt is tudta, hogy nem szabadna hasonlítaniuk egymásra...........

2010. szeptember 19., vasárnap

Blogírók, ha találkoznak.

Számomra izgalmasnak, érdekesnek és tanulságosnak ígérkezett a találkozó.
A bizonytalan időjárás ellenére nekivágtunk, "majd csak kisül belőle valami" alapon.
Nos, jelentem, kisült, mégpedig csodásan.
Az időjárás megjavult, és pontosan addig tartott ki, amíg együtt voltunk.
Ez utóbbit nem győzöm hangsúlyozni, mert ez a színtiszta igazság, hogy nagyon együtt volt a társaság.
Különleges élmény volt, hogy úgy fogadott be a csapat egy pillanat alatt, hogy az nem érződött befogadásnak, mintha mindig ismertük volna egymást.
Hiszen ismertük is a naplókból, ám azt képzeltem, hogy amit és ahogy leírunk , az csak egy része az egyéniségünknek. Kicsit tán mindenki igyekszik a szebbik arcát mutatni.
Nem így volt, mindenki pontosan olyan , mint ahogyan a blogon keresztül megismerhető.
Ez volt az érdekes része a tegnapi napnak.
Izgalmas a sok különböző érdeklődésű egyéniséggel való beszélgetés volt.
A tanulság pedig az, hogy mindenféle blogolvasásnál értékesebb a személyes találkozás.
Hiszem, hogy valóságos barátságok születtek, melyek meg is maradnak.
A blogok olvasását,természetesen ezután sem fogom elhanyagolni :-))))))

2010. szeptember 17., péntek

Csavar a palacsintában

Ez nem egy rémdráma, nem volt igazi csavar a palacsintában, csak a készítésében.
Kezdetben vala a reszelt almával dúsított lapos tésztanemű, de készítettem gyakran palacsintatésztába mártogatott almakarikákat is.
Biztos, hogy nagyon rossz hatással van rám ez a sok víz, ami kitartóan ömlik lefelé, de ma nem elégedtem meg sem egyikkel, sem másikkal.
Gondoltam egyet és összeházasítottam őket. Így született az almás palacsinta- tésztába mártogatott , olajban megsütögetett almakarika, melyet bőven meghintettem fahéjas porcukorral.
Gyanítom, hogy a frigy gyakran fog ismérlődni nálunk.

2010. szeptember 15., szerda

"Gombák nőnek a réteken, kalapjukon harmatcsepp"

Ha ősz, akkor gomba, hogy a nagy klasszikust, alteregot idézzem.Eme szerénytelenség után jöjjön egy SAJÁT recept, melyet mindezidáig csak a családdal és a közelebbi barátokkal osztottam meg.
Legjobb hozzá az erdei gomba, de ha az nincs, ballagjunk ki a piacra és szerezzünk be félkiló sampion gombát. Süssünk egyszemélyre számítva két-két sós palacsintát, és utánna lássunk neki a munka érdemi részének.
A tisztítás után vágjuk apróra a gombát és kevés vajon pároljuk meg , majd süssük-úgymond- zsírjára . Tegyünk bele megfelelő mennyiségű tejfölt és kevés tejszint is, majd fűszerezzük oregánóval,kevés fokhagymával, sóval, borssal és sűritsük kicsi kukorica liszttel.Esetleg kevés provence-i füszert is szórhatunk bele.
Ezzel a- gombától és fűszerektől illatozó- krémes szósszal töltsük a palacsintákat.
Sodorjuk fel őket és helyezzük kivajazott tűzálló tálba, szépen, szorosan egymás mellé. Jófajta reszelt sajttal szórva , kicsi vajdarabkákkal a tetején, sütőben pirosra sütve, csodálatos egytálétel születik a kezünk nyomán, amely tökéletes békülési alapul (IS) szolgálhat házastársi perpatvarok után.
Utóbbi bölcsesség saját tapasztalaton alapszik.

2010. szeptember 3., péntek

Vízió

Különös, továbbgondolásra serkentő ismeretterjesztő filmet láttam.
A történet lényege az volt, hogy mitörténne Földünkkel ha az ember mind egy szálig eltünne. A feltételezés kutatóinak volt némi támpontjuk. A japánok létrehoztak egy várost a tengeren, egy sziklára építve és betelepítették ott dolgozó bányászokkal és családjaikkal.
Bizonyos idő után a bányászatra már nem volt szükség, a szigetország áttért a kőolaj használatára, az embereket pedig visszaköltöztették az anyaországba.
35 éve áll a város lakatlanul, lepusztulóban. Ennek a pusztulásnak a mértékét vették alapul. A kutatók között volt geológus, meteorologus is.
A japán példán kívül van még egyéb kiindulási lehetőség, hiszen az emberiség sokszor lehetett tanuja, hogy hogyan hódítja vissza az őserdő, vagy a sivatag az ember által birtokba vett területeket.
Mindezen megfigyeléseket és a tudásukat használva próbálták elképzelni, és a filmen keresztül elképzeltetni velünk is a Föld jövőjét, az emberiség vélelmezett kihalása utáni időben.
A pusztulás, lassú lenne, de biztosan bekövetkezne, ezt láthattuk a japán szigeten forgatott filmrészletben. A viszontagságos időjárás a legbiztosabbnak tűnő, ember által alkotott létesítményeket is lerombolja, a növényzet pedig benövi.
Animáció segítségével elképzelhettük a pusztulás mértékét 50, 100, 1000, 10 ezer , százezer majd százmillió év múlva.
Döbbenetes élmény volt, de ha ha belegondolunk, természetes, hogy amit nem gondoz az ember az elpusztul, összeomlik, megsemmisül.
A feltételezés szerint az emberi nyelv évszázadokkal túlélheti magát az élő embert, méghozzá a papagáj faj utánzóképessége miatt.
Ez a madárfaj, állítólag intelligenciában megközelíti, vagy tán túl is szárnyalja a legintelligensebb majmokat.
Az őserdők mélyén akkor is hallható lesz az emberi beszéd, ha 200 éve nem él egy ember sem. Azután lassan-lassan, hajdanvolt létezésünknek eme utolsó nyoma is eltűnik, mert a madár utódok szókészlete egyre csökken.
Tehát a film készítői szerint eljön az idő 200 millió év múlva, amikor egyszercsak egy idegen bolygóról idetévedő kutatócsoport emberi élet után kezd ásni.
És mit talál?
Szinte semmit, az emberi csontmaradványokon kívűl !!!!!
Minden elpusztult, eltünt, beépült a földbe, kővé vált.....minden, amit emberi kéz alkotott.
Ám megmaradt a növényzet, bizonyos állatfajok ( gondolom azok amelyeket nem pusztítottunk ki) és a különleges anyagokból alkotott csontmaradványaink.

Mi ez, ha nem a Mindenható csodálatos teremtőerejének a bizonyítéka. Annak, hogy nélküle semmik vagyunk, és olyat mint Ő, soha nem tudunk létrehozni.

Tovább gondoltam a történetet. Vajon milyen filmet tudnának készíteni az ellenkezőjéről. Arról, hogy milyen lesz a Föld ha megmaradunk, 50, 100, 1000, tizezer, százezer, százmillió év múltán?????