2013. június 27., csütörtök

TOSZKÁNA


Magunk mögött hagyva az Adriai tenger csodáját,Velencét, utunk egy darabig a Pó síkságon folytatódott. Hatalmas bab-ültetvények az országút mellett és a jellegzetes olasz síkvidéki épületek. Majd egykettőre az Appeninek szerpentínjei, viaduktjai, alagútjai rémisztették nyúlszívemet. Jó és gyors utakon, röpke 500 km. és hipp-hopp, máris Firenzébe érkeztünk, a világörökség városába.

Megvallom, Toszkána dícséretét, ezeddig, amolyan divatos passziónak, affektálós nyavalygásnak, gondoltam, habár amit olvastam, vagy filmen láttam az nekem is tetszett.
Nos, a valóság felülmúlja a képzeletet.

A belvároshoz közel, csinosan berendezett lakás volt a szállásunk. Itt is beállítottuk az autót a parkolóba és attól kezdve leginkább "gyalog bizon' legföllebb ha omnibuszon", szóval tömegközlekedési járművekkel utaztunk.

Szerencsések voltunk, mert a "napsütötte Toszkána" a legszebb arcát mutatta. Kellemes meleg volt és csak elviselhető létszámú turista. Még minden csuda-friss zöld.
Én, aki először jártam ott, szerettem volna mindent egy este "felfalni". Pedig sok kilométert be kell járni, ha minden nevezetességet látni akarunk, és akarjuk, eleinte többször is.

Választani kellett és természetes volt, hogy elsőre a DÓM-ot látogatjuk meg.
Teljes nevén: Cattedrale di Santa Maria del Fiore és korának nevezetes építésze, Brunelleschi tervezte a kupolát.(érdemes elolvasni a Wikipedián az építkezés folyamatát és az építészek neveit) 1296-ban kezdték építeni, és az építkezés 150 évig tartott.

Elképesztő érzés ott állni a téren, amelyről azt olvastam, hogy Firenze nagyságát volt hivatott hirdetni.
Ellentétes érzések dúltak kebelemben. Lenyűgözött az épület-együttes mérete, anyaga,többszínű márvány díszítése, és most ne vessetek meg érte, de mégsem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Az érzés, az egyértelmű csodálat, amely Velencében egy percig sem volt kétséges, itt érzelmi válságba sodort. Szinte éreztem, hogy köröttem évszázadokkal azelőtt éltek szellemei lebegnek, s várják, hogy ( képletesen) térdre boruljak az emberi szellem és tudás nagysága előtt. Micsoda erőfeszítés, erőfitogtatás az emberek felé, és micsoda igyekezet túlszárnyalni Isten "alkotásait". Micsoda igyekezet Isten dicsőítésére!

Többször visszatértünk ide - szinte minden út idevezet- ez volt az érzés. Később rájöttem, hogy miért. Azért, hogy legyen idő a részletekre is. Liliomos Mária Székesegyháza fogva tartott és nem engedte a kétkedést.Este is látni kell, hallgatni a Campanile (harangtorony) harangját.
Fogva tart és nem enged. Képzeletben most is ott állok, hallom a felettünk cikázó fecskék csivitelését, s ha lehetne, máris indulnék, hogy újra Dante, Boccaccio,Donatello, Petrarca,Michelangelo......lábanyomában lépdelhessek. Azt hiszem, hogy a saját kicsinységem és jelentéktelenségem érzése zavart meg.(folyt.köv.)

2013. június 11., kedd

VELENCÉT LÁTNI ÉS .........

(Vigyázat, a fogalmazásban a "felsőfok veszély" nem csak nyomokban található !!!!!!!)


.......nem, nem meghalni, sőt még sokáig élni és emlékezni rá.
Tudom, Toszkánát ígértem, ami egy kicsivel még messzebb van, de nem szaladhatok annyira előre az időben, hiszen annyi minden történt "előtte". Jó is, és kevésbé jó.

Volt egy esküvő. Szívet melengető, egyszerűen szép és bensőséges. A legidősebb fiam és ujdonsült menyem ,rátették egymásra a legkellemesebben viselhető béklyót, a karikagyűrűt.
Országunk egyik legszebb területén, a Dunakanyarban. Ritkaság számba megy ez manapság. Nem házasodnak ez emberek, szinte csak válnak.

Azután jött a vihar. Szerencsére nem az ifjú pár életében, hanem valóságosan, és hatalmas villámlással, dörgéssel. A villám belé csapott a házam előtti telefonoszlopba, s ezzel hosszú időre (szerencsére csak a virtuális életben) elzárt a világtól.
Mindent tönkre tett ami a házban a telefonnal kapcsolatban van. Időbe telt mire újra lett telefonvonalam, modemem, internetem és ismét működött a biztonsági berendezés.

Volt még sok-sok együtt töltött idő unokákkal, remek, gyerekeknek való programokkal. Várlátogatás Visegrádon, séta Budakeszi vadasparkjában, a Margitszigeten .Születésnapok és találkozások barátnőkkel.

Nem hagyhatom ki a kertészkedés örömét sem, mely sziszifuszi munka, eredménye csak rövid ideig élvezhető, mindig újra kezdendő. Felénk gyakori volt az eső, ami nem csak termésnövelő, hanem úgynevezett gyomtermelő is. Ezek a gaznak titulált növények gyakran szép virágúak, s mindjárt ott a dilemma, lenyírni, hogy, úgymond, rendezettnek tűnjön a kert, avagy gyönyörködni színpompájukban.

Elérkezett az utazás ideje is, melynek első állomása volt Velence.
Nehéz az élmény megfogalmazására és átadására szavakat találni. Aki járt már ott az tudja miért, aki meg nem, az csak úgy járna mint én. Hiába ismertem képről, filmekből, könyvekből, elmesélésekből szinte minden szegletet, mikor ott álltam a Szent Márk tér közepén, bizony , sokat látott szemeimből kicsordultak a könnyek.
Nem szeretnélek közhelyekkel untatni Benneteket, de azt hiszem nincs más lehetőségem. Ezt már a a bejegyzés címe is sejteti.

Az odavezető autóút sem volt mindennapi. A Szlovén hegyvidéken át , Ljubljana felé, a síparadicsom most zölden, viaduktok és alagutak, s egy elhatározás: ennek az országnak több időt kell(ene) majdan szentelni. Egyszer csak leértünk a magasból, a táj megváltozott, hegyvidékiből, tenger közelivé vált, meleg lett és szárazabb a levegő.A manapság már láthatatlan határnál mégis érezhető lett, hogy másik országba érkeztünk.
Más típusú házak, más rendszerben fizethető autópálya díjak és más dallamok a rádióban, no meg a pergő, izgalmasan-ismerős olasz nyelv, mind-mind élmény ,olyan mint az első szerelem kóstolgatása.

Velence külvárosában , egy csepp kis szállodában aludtunk. Nem szeretem az ilyen ál-pompát mímelő berendezéseket, bútorokat, tapétákat, ott mégis el tudtam fogadni. Gyorsan felvittük a bőröndöket a szobába és már indultunk is a "lagúnák városát" meghódítani. Busszal mentünk a buszpályaudvarig, s onnan gyalog, vagy vaporettóval.

A legfiatalabb fiammal és menyemmel utaztunk, nekik köszönhetem az élményt. Ők már jártak Olasz honban, és remek kalauznak bizonyultak. Nem részletezem az épületeket, tereket, tornyokat, csatornákat, nem zengek dicshimnuszt a gondolákról, ezt már nálam avatottabbak megtették. Szerb Antal írása Velencéről, vagy a Vikitravel részletes, mindenre kiterjedő ismertetője erre alkalmasabb.Kisebb horderejű, ámde személyesebb jellegű élményeket osztanék meg inkább. Például azt, hogy ott lehet igazán finom és hamisítatlan olasz ételeket enni ahol a helyi lakosok esznek. A turisták által látogatott étkezdék egyen-kosztjától mentsenek meg az égiek.Pont olyan mint itthon. A taljánok tudják, hogy van élet a pizzán túl is. De milyen.(Bár bizonyos helyeken az is finom. Az ennivalókról majd később, kicsit részletesebben írok.)


Remek dolog este a keskeny utcák és csatornapartok valamelyik kis borozójában üldögélni. A bor és sör mellé ingyen burgonyaszirom dukál.Ahol nincs elegendő ülőhely, ott akárhol el- álldigálnak ez emberek, kezükben pohárral.
A karneváli hangulat kissé még nyáron is ott lappang a lelkekben, de kézzelfoghatóan is meglelhető a maszk készítőinek boltjaiban.
A tengernek illata volt és még nem áporodott meg a nyári forróságban. Az olasz férfiak pedig kötelességszerűen, nem tolakodóan, egy pillanatra elhihetően, udvarolnak a nőknek, ifjúnak,s idősebbnek egyaránt.

Időközi élményként kaptuk a Velencei Biennále köztereken kiállított modern alkotásait, amelyek furcsán hatnak az évszázados falak között.Sokkoló a vízen "álló" hatalmas, hófehér, kéz és láb nélküli, willendorfi Vénuszhoz hasonlító alkatú torzó, mely egy különleges asszonynak állít pucér emléket. Ő az egyik ember, aki végtagok nélkül tudott teljes életet élni és alkotni is.

Vidám és hangos esküvőt is láttunk a Canale Grande-n.

Majd feltöltekezve az utánozhatatlan , hamisítatlan és hamisíthatatlan velencei illatokkal, ízekkel, hangulatokkal, elindultunk Firenze felé.......Toszkána felé.