2010. október 28., csütörtök

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl.... 2.



Furcsaságokat és jellegzetességeket írnék azoknak akik most készülnek- e távoli földrészre, azoknak is akik már megjárták a "nagy utat" és azoknak akik csak kíváncsiak rá.
Távol áll tőlem, hogy bárkit lebeszéljek arról hogy szerencsét próbáljon, de
senkinek nem válik ártalmára ha időben felkészül arra, hogy OTT MINDEN MÁS. (majdnem) Még a mai nagy globalizációban is.

A továbbiakban mindent egyes szám, első személyben írok.Meglehet, mások másként élték meg ugyanazt, én így láttam , így éreztem.

Ausztráliában csak részben érvényes az, hogy ugyanaz az égbolt borul fölénk. Ott úgy tűnik, mintha a felhők alacsonyabban úsznának, a nap valóban élesebben és más szögben süt a szemünkbe, a Nagygöncöl helyett a Dél csillaga az éjszakai vándor iránytűje és a Hold sarlója ellenkező irányban nő és fogy mint itthon. Az emberek ugyan nem lógnak fejjel lefelé mint hajdanán képzelték, de a víz ellenkező irányban forog a lefolyóban, másfelé nyílik az ajtó és a villanyt lekapcsolják amikor meggyújtani akarják és felkapcsolják ha sötétséget kívánnak a szobában.

Most egy keveset a nyelvről:
Azt mondják, kétféle ember létezik . Az egyik magyar, a másik aki magyar szeretne lenni.
Ausztráliában erre nagyon sok példát láttam. A rövidfilmben szereplő Tom is közéjük tartozik.
Az érdekessége ennek a történetnek -többek között- az, hogy mi magyarok, ha valaki törve beszéli nyelvünket akkor is megértjük, sőt meg akarjuk érteni. Ugyanez nem jellemző az ausztrálokra. Nagyon egyedi a hozzáállásuk a saját nyelvükhöz.

Az köztudomású, hogy az ős- ausztrálok (és itt nem a valódi őslakókra az aboriginál-okra gondolok) bilincsben, rabokként kerültek az akkor még nagyrészt kihalt földrészre. Sokan kis vétségért, vagy ártatlanul.
A deportálás miatti megbántottságukban úgy akarták kifejezni különállásukat az anyaországtól, hogy kissé elferdítve kezdték használni a nyelvüket. Ezért történhet meg az, még a napjainkban is, hogy egy amerikai vagy angol születésű ember nehezen érti meg az ausztrál- angol nyelvet.
Érdekességként egy példa fonetikusan írva - Jó napot kívánok! - angolul: gud déj
ausztrálul:gedaj.Ha nem akarjuk megérteni őket egész egyszerűen bolondnak néznek és még ki is nevetnek néha. Azért csak néha, mert ha bajban van valaki, akkor az ausztrálnál jobb és önzetlenebb segítőt nehezen talál. Ha segítségre szorul valaki, akkor és csakis akkor, minden áron meg ért és segít. Ilyenkor még a köszönömöt sem várja el. Álljon itt egy példa erre is: Autóztunk valahol Melbourne-ben. Egy fordulásnál a kocsi egyik oldala árokba gurult. Amíg mi tanakodtunk hogy hogyan menekülhetnénk ki ebből a helyzetből, mellénk ért egy másik autó, kiugrott belőle néhány fiatalember -megszámolni sem volt idő hányan voltak- körülfogták a kocsinkat és egy pillanat alatt kiemelték a mélyedésből. Mire észbekaptunk már árkon-bokron túl jártak.Ha az út szélén felnyitjuk a motorháztetőt, vagy kinyitunk egy térképet, vagy csak megállunk egy pillanatra, máris ott terem valaki aki segíteni akar. Ez a segítőkészség érvényes a rendőrökre is.Ők ok nélkül soha nem zaklatnak.

Történt egyszer hogy elromlott az autó valahol vidéken, ahogy mondani szokták, az Isten hátamögött. Még kitalálni sem volt időnk, hogy mitévők legyünk, valaki már ki is szerelte a hibás alkatrészt, eltünt vele egy távoli tanyán, mig mi ott izgultunk hogy most mi lesz velünk, ő megjavította, visszahozta beszerelte .
Még az imádott söréböl is alig tudtunk rátukmálni- hálánk jeléül- egy üveggel, pénzről pedig szó sem eshetett.
A negatív oldalon viszont ott van pl. az a szomszéd aki eleinte jóbarát volt, ám amikor kicsit értékesebb kocsit vettünk az övénél többet nem akart még köszönni sem.

Visszatérek még egy kicsit Tomhoz és magyarokat szerető társaihoz. Ismertem olyan tőzsgyökeres ausztrált, aki (a családfáját a -nem túl dícsőséges- kezdetekig vezetheti vissza) olyan szinten tanulta meg nyelvünket, hogy leghosszabb verseinket tudta érzéssel elmondani, könyveinket olvassa, megérti és fordítja is hobbiként, nem nyelvészként.
Nem hagyhatom ki azt a népzenei együttest sem amelynek tagjai a leges-leg valósághűbb magyar népzenét játsszák. Rendszeresen járják falvainkat,( az elszakított területeken is) mai napig gyűjtik a muzsikáinkat, pedig nincsenek magyar felmenőik. Ők a magyar rendezvények hamisítatlan táncházas hangulatának nélkülözhetetlen zenészei.
Gyakran hallhattuk ausztrál ismerőseinktől, hogy olyan dallamos a nyelvünk, mintha mindig énekelnénk.

2010. október 21., csütörtök

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl .... 1.




Több oka is van annak, hogy ezt a címet választottam.
Először is mesélni szeretnék Nektek egy országról. Másodsorban, mindazoknak akik még nem jártak Ausztráliában, csak olvastak, hallottak róla, mesebeli országnak tűnik. Nem is tévednek túl nagyot.
Kolbászból ugyan nincs a kerítés,-szerencsére, mert az ozi kolbásznál nem könnyű rosszabbat találni- de sok a különlegesség , amelyek csak arra az országra jellemzők.
Hogy mennyire nem mese, magatok is láthatjátok, csak elő kell venni a térképet.
Óriási földrész , ugyanakkor egyetlen ország van rajta, melyet végeláthatatlan, óperenciás- óceánok vesznek majdnem teljesen körbe. Ahol nincs óceán, ott is tenger van.
Ami pedig az Üveghegyeket illeti, nem véletlenül írom nagy betűvel, mert léteznek, de róluk majd később ejtek szót.
Ha Ausztráliába el akarunk jutni, fel kell készülnünk rá, hogy minden eddiginél hosszabb, fárasztóbb, de kalandos és élménydús nap, vagy napok várnak ránk.
Ha túléltük a repülőutat, rögtön a repülőtéren ér az első meglepetés. Bármennyit is tanultunk angolul, bármelyik nyelviskolában, esetleg valahol angol nyelvterületen, mégsem értünk egy árva szót sem a született ausztrál mondataiból.
(A későbbiekben erre is visszatérek.)
Jó esetben rokon, barát vár minket a reptéren, autóval, (hamar megértjük, hogy anélkül itt az ember elveszett)és máris kezdődik a kalandok sorozata.

A továbbiakban a kenguru-koala,sydney-i operaház és egyéb ismert jellegzetesség csak érintőlegesen kerül szóba.
Azokról a jelenségekről, fura figurákról,különös szokásokról fogok mesélni amelyek merőben eltérnek az európai fogalmaktól.

Az Óperenciás tengeren, de még az Üveghegyeken is túl...

Érdekességek és furcsaságok Ausztráliáról.

Hamarosan "majd csak kisül belőle valami" :-)))

2010. október 18., hétfő

Baki. Baki?

Megint rádió.
Szól a lélekbe markoló műsor. Hoszpisz,betegség, elmúlás, végső stádium, tehát csupa-csupa szomorú, ám tanulságos helyzet. Főorvos úr segít ebben az útvesztőben eligazodni a hozzátartozóknak.
Egyszer csak "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... " ,valami hiba történt a közvetítésben. Először néma csönd, majd az előző hangulathoz illő lágy zene.
Kicsi idő múlva valaki elnézést kér a hibáért, ígéri az adás folytatását.
Helyette a technikus hangja, műsoron kívül, gondolom:
-Halál...!!! - kurjantja fiatal és tetterős hangján - Folytassuk...!!!
A riport és az élet folytatódik.

2010. október 11., hétfő

Találkoztam Édesapámmal

Nem bolondultam meg és nem is álmodtam, mégis, váratlanul betoppant hozzám Édesapa. Unottan kapcsolgattam a televízió távirányítóját- már megint nincs egy jó, nézhető film sem a több száz csatornán- dünnyögtem. És akkor történt a csoda. Van egy régi film, 1957-ben készült, Offenbach operettjének a feldolgozása. Gerolsteini kaland a címe, s benne egy jelenet a lovagteremben. Kiss Manyi és Feleki Kamill komédiáztak és egyszercsak egy hatalmas képkeretben ott állt Édesapa és röpke pillanatokig hallhattam a csodálatos tenor hangját. Szívenütött, nem készültem a találkozásra. Most, most az egyszer jó lett volna az a visszatekerős masina, hogy újra, meg újra láthassam, halhassam. Sok éve már csak a hangja van velem, és most mégis eljött.....

http://www.youtube.com/watch?v=v5ID-hzjJxY

2010. október 9., szombat

Szól a rádió !!!




Tegye fel a kezét aki hallgat rádiót!
Óóóó! Csak ilyen kevesen???
Kár, mert rádiót hallgatni jó. Majdnem olyan jó, mint olvasni.A kép, amelyet a hanghoz köthetünk, a fejünkben keletkezik, olyan lesz amilyennek elképzeljük, tehát mi is alakítjuk a történetet.
Hajdanában, emlékezetem szerint, sokkal jobbak voltak a rádióműsorok. Meglehet, csak a megszépítő messzeség játéka, hogy így érzem.Remek rádiójátékok és szinházi közvetítések voltak. Ma is vannak, de nem elegen és nem olyan minőségben.
Amiért mégis kiállok a rádióhallgatás mellett, az a riportműsoroknak , vagy riport jellegű műsoroknak és a zenei világ sokszínüségének köszönhető. Ez természetesen egyéni, hogy ki mit szeret.
Az is jó a rádióban, hogy vannak rajta gombok. Ha nem tetszik a műsor, kereshetek másik csatornát, sőt, ki is kapcsolhatom.Hasonlíthatom a rádiót a könyvhöz. Választhatok, melyiket van kedvem olvasni. Amelyiket nem, azt visszateszem a polcra.
Meggyőződésem, hogy a hangoskönyv megálmodóját is a rádió ihlette.
A zajjal nem járó házimunkák remek aláfestője egy kedvemre való adás, és éjszaka, ha nem tudok aludni, kicsi, fülhallagatós-rádióm a legjobb nyugtatónál is gyorsabban hat.

2010. október 4., hétfő

Életkép és gondolatok

Melbourne-ben reggelente gyakran utaztam együtt a vonaton gyermekeiket iskolába kísérő szülőkkel. Ez így, önmagában nem érdekes, mert természetes.
Akik miatt tollat s papírt ragadtam -"egy bizonyos" Anya a fiával.
Az asszony deréktól lefelé béna, tolókocsiba kényszerült.
Bizonyára régen viselte a sorsát, következtetek erre abból, hogy szinte "berendezkedett" a tolókocsis életre. Ahogyan mi egészségesek autó "őfelségét"
cicomázzuk, úgy próbálta ő a rokkantkocsit otthonossá tenni. Jutott hely rajta a személyes holmiján kívűl a kisfiú játékainak és az iskolatáskának is.
A kisgyerek 10 év körüli és mindig példásan tiszta, rendes volt.Soha nem siettek, a reggeli csúcsforgalomban is volt türelmük egymáshoz.
Beszélgettek, többnyire franciául (ez lehetett az anyanyelvük) de az angol kiejtésük is tökéletesnek tünt.
Sokszor játszottak szójátékot,vagy valami elektronikus- nyomogatós ketyerével versenyeztek, ki ér el magasabb pontszámot.
Kutyájuk is volt, szelíd, okos jószág. Figyelmeztetés nélkül állt fel , ahol le kellett szállniuk a vonatról, mintha csak tudta volna, hogy Glen Iris állomáshoz érkeztek.
A kisfiú gyakorlott, megszokott mozdulatokkal segített anyjának amiben kellett és tudott.Cserébe minden kérdésére választ kapott.
Miért írom mindezt le?
Talán mert láttam ép, egészséges , fiatal anyákat akik dühödt önkívületben verték gyermekeiket ha nem engedelmeskedtek nekik, vagy túl sokat kérdezősködtek.
Vagy talán azért, mert láttam sok festményt, szobrot melyek mind arról szóltak, hogy a Mama szép és ép, kisfia, kislánya szintén.
Ha tudnék festeni, azt a béna asszonyt festeném le gyönyörű, sugárzó színekkel, a szeretet, a türelem, a tisztaság színeivel.
Vagy lefesteném az Édesanyámat amint sérült lába miatt négykézláb mászva a hóban próbálta tisztára mosni a pelenkáimat. Akkor háború volt, de most is sokfelé van háború a Földön. Le kellene festeni az anyákat háborús földön, amint a semmiből próbálnak élelmet, ruhát teremteni, üres emlőikből szoptatni csecsemőiket.
Szobrot kéne formázni elhagyott anyákról.....de gyermekeik körében....
...és közben varázszszavakat mormolni, hogy csoda történjen és ne legyenek többé egyedül.

2010. október 1., péntek

"Az élet számára ideális bolygót találtak"....




...olvastam az újságban a címben idézett tudományos felfedezésről.
Jelentem, annak ellenére, hogy nincs a témához illő akadémiai fokozatom, én is megtaláltam az élet számára megfelelő bolygót. Sőt, továbbmegyek, odáig jutottam a kisérletezéseimmel, hogy 66 évet megpróbáltam élni rajta.
Találtam ott az élet számára nélkülözhetetlen, megfelelően kevert oxigén és hidrogén elegyet, szerves és szervetlen anyagokat, többféle éghajlatot, növényzetet, állatvilágot és egy különös, kétlábú fajt, amely uralja a bolygót.
Ez utóbbi , a többi élőlénytől eltérő, és nem mindig helyes életmódot él, de tapasztalataim szerint még van egy kevés ideje, hogy változtasson a rossz szokásain.
Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a tervezett, hőn áhított további tíz-húsz esztendőt is eltölthessem ezen a bolygón és megfigyeléseimmel gazdagíthassam a tudományos világot.