A BLOGOLÁSNAK AZ TERMÉSZETTYE.....

Csodálatos a blog világa, ám mint minden, ez is önmagában hordozza a buktatókat.
Hiába hatalmas, beláthatatlanul végtelen a cyber tér, néha-néha összeakadnak benne a virtuális bajuszok.
Elöljáróban mindjárt leszögezem, hogy nem ezért szeretem, de ezt is elfogadom, mert most már tudom, hogy szinte kivédhetetlen egy-egy vita.
Bizonyára mindnyájan észrevettétek, hogy milyen sokféle stílust,és még annál is többfajta érdeklődési területet ölel fel az internetes naplók téma választása.
Nem csoda, hiszen íróik is szerteágazó érdeklődésűek, s mint a valóságos világban, annyiféle természettel megáldva.
Sokan érzik úgy, hogy ebben a térben jobban kitárulkozhatnak, hiszen ha úgy akarják, névtelenek, arctalanok maradhatnak. Mások névvel, lakcímmel zárkózottabbak. Ki-ki kedve, alaptermészete szerint dönthet.
Egymást szívesen olvasók csoportjai alakulnak ki a témaválasztás szerint.
Bárki becsatlakozhat oda, ahol a legjobban érzi magát.
A leges-legjobb felfedezés számomra az volt, hogy milyen sok embernek van élvezhető stílusa. Némelyik blog irodalmi színvonalú, valamely műfajban.
Van itt kérem humor és írónia, tragédia,poltika és vallás, természet-avagy környezetleírás, családregény fényképekkel, önarckép, némi 18 karikás tudósítás,napi jegyzetek, vagy időnkénti rendkívüli hiradó, rendszeres és rendszertelen hírek a házi kedvencekről, a nagy lila lélekkel rendelkezőknek sok-sok ah és óh, a tudományos érdeklődéssel megáldottaknak izgalmas új tanulnivalók, utinaplók......... nem is tudom még mi minden.

Tehát van miből válogatni. Mégis időnként érhet valamelyikőnket szemrehányás, hogy miért pont úgy és azt....pedig tőle mást várnának.Ez sem lehet baj, hiszen csak az érdeklődés jele.
Ha figyelmesen olvassuk blog-társainkat, könnyen megismerhetjük őket a témaválasztásból is, a stílusuk pedig a műveltségi szintről árulkodik. Sőt, még az életkorunkat is nehéz elrejteni, mert a szófűzés, a szleng, mind-mind jellemző egy adott korra.

Magamról :

Ennyi, blogolással (is) telt év után már tudom, hogy hová "menjek" kacagni, vagy borongani, gyönyörködni, vagy mérgelődni kicsit, magamban helyeselni, avagy vitatkozni.
Számtalan élethelyzetemben gondolkodtam a bezáráson, szünetelésen, de valamiféle közlési kényszer továbblendített.Enyhe irásfóbiám nem enged túlzásokba esni, így aki kíváncsi rám, néha sokat várhat.Talán jól is van ez így, mert ötletem sok van, de jórészük lejegyzetlenűl marad, s nem tengek túl. Viszont jómagam "elvárom", hogy kedvenceim sokat írjanak. Igyekszem őszinte lenni, és minden egyes bejegyzésemnél azt képzelem, hogy közérdeklődésre érdemes. Ezért azután gyakran ér csalódás.

De sebaj, írok én még egyszer olyat- de olyat.....addig is mulassatok a székely legényeken egy jót, de ne higyjetek nekik,mert mindennek ellenére jó találmány ez a lapító !!!!!

LETÉPTEM EZT A HANGASZÁLAT.....

Már tudhatod, az ősz halott
E földön többé sose látlak
ó, idő szaga, hangaszálak
És várlak téged, tudhatod....

Tudom, hogy nem Keats írta, mégis, a róla készült film utáni hangulatban ez a vers
ötlött az eszembe.
Meg az, hogy azért (is) érdemes élni,mert születnek olyan költők, mint Apollinaire,
Keats.
Készülnek még olyan filmek, mint a ma este látott "Fényes csillag".

TALÁLKOZÁSAIM

Van egy kabarétréfa Agárdy Gábor előadásában. Az a címe, hogy "Hogyan NEM találkoztam Bartók Bélával".Mindahányszor jót mulattam rajta, pedig négyszer-ötször biztosan hallottam.
Annyira jellemző ránk, kisemberekre, hogy büszkék vagyunk rá, ha egy-egy híres vagy népszerű ember vonzáskörébe kerülünk. Míg élünk szívesen emlékezünk ezekre a találkozásokra, s ahogy telnek-múlnak az évek úgy lesz egyre színesebb és jelentősebb a történet.
Ezt a gyengénket figurázza ki a fent említett tréfa, úgy, hogy visszájára fordítja a jelenséget.
Nem túl régen, tudj'Isten hányadszorra, újfent végigmulattam Agárdy művész úr utol- érhetetlen stílusát, miközben megérett bennem egy ötlet.
Összeírom, hogy hosszú életem alatt ki mindenki közelébe sodort a véletlen, vagy valamilyen akarat.
Volt-e köztük meghatározó, vagy csak elsuhantunk egymás mellett az idők végtelenjében.

Az első történetem, egy magát csúnyácskának gondoló kamaszlányé, akit a gimnáziumi tánciskolában gyakran táncoltatott két csinos, sármos és magabiztos fiatalember. Nem is értettem, hogy miért engem választottak.
Bemutatkoztak : Huszti Péter és Juhász Jácint volt a két jó barát neve.
Kérdésemre elmondták, hogy híres színész lesz belőlük, melyen jót kacagtam.
S lám, lőn !

A következő emlékem arról szól, hogy én valóban találkoztam...no nem Bartók Bélával...hanem Kodály Zoltánnal.
Hetvenötödik születésnapjára hatalmas ünnepséget rendeztek, amelynek egyik köszöntőjét egy ezertagú, több kórusból egyesített énekkar zengedezte.
Jómagam is egy voltam az ezer közül.
Édesapám szintén ott volt az ünnepélyen.
Mikor a hivatalos résznek vége lett, szépen beálltunk a végeláthatatlan sorba, hogy személyesen elmondhassuk a Mesternek munkásságáért a köszönetünket, és hogy Isten éltesse sokáig.
Mai napig büszke vagyok rá (talán megbocsátható)hogy Kodály Zoltán, annyi évtized után nevén szólította Apámat, aki hajdan a tanítványa volt, s határozott kézfogását mai napig őrzi a tenyerem.

(Folytatása következik)