NEKEM ALMA !

Kedves kortársaim minden bizonnyal ismerik a cim jelentését: Nekem alma, vagyis mindegy, nem érdekel.
Én most nem így értettem.
Napok óta az igazi, fán termett,  szép és piros  alma a főszereplő az életemben.
Kezdődött a szedéssel . Majd a raktározás gondjai jöttek, melyek azért nem megoldhatatlanok. Ez a mennyiség csak egy kicsi háztartáshoz mérten nagy, s a  gyerekek is nagyon szeretik az almát.

Most pedig megunhatatlanul követik egymást az almás palacsinták, piték, szószok, kompótok, levesek. S, nem utolsó sorban maga a friss és zamatos, lédús gyümölcs.

Ebben a hirtelen (?)  rámszakadt nedves , szeles novemberi időben alma aszalásra adtam ősz fejemet. Az egész házat belengi egy, a  gyermekkoromra emlékeztető, finom illat.

Hajdanában, amikor még kicsi lány voltam, volt egy finom meleget adó,  fehér, zománcozott, ember magasságú, soklyukú zefir kályhánk. Annak a nyílásaiba tettük télen az almát. Odakünn valóságosan zord, ámde szépségesen havas fehér telek dúltak. A szobában pedig csodás sültalma illat lengedezett.

Azt a hangulatot,valaha volt családot, azt az illatot-ízt idézi most fel ez a modern tűzhely.
Mert ez a mindenkori tűzhelyek örök feladata. Összekötni a múltat és a jelent.

"ŐSZBE CSAVARODOTT A TERMÉSZET FEJE...."

Itt maradt a kertben a vasárnapi nyár búcsúztató, bográcsozós, szüretelős   nap, enyhén füstös illata.
Érdekes aprólékosabban megfigyelni az őszt, tetten érni az elmúlás pillanatait, melyben máris, és észrevehetően benne van az újjászületés .
Azokon a fákon, melyek korán lombja vesztettek, láthatóak a jövőév ígéretét hordozó alvórügyek.

A borostyán afféle igazi tréfája a természetnek. Mikor a többiek pihenni készülnek, ő akkor virágzik, a méhek, darazsak örömére.

A jonatán almák gyönyörű pirosa vidáman kandikál ki , a még zöld lombok közül.
Van egy sárgára érő fajta is. Nagyon öreg almafa. Göcsörtös, görbe törzse már alig bírja az ágait, lombja szinte nincs. Egy utolsó erőlködéssel még kihordja idei gyermekeit, némelyik koraszülötten hullik a földre.
Olyan mint egy kicsi, meghajlott öreg anyóka, ki már számlálja a napjait.

A szőlő idén kisebb szemű fürtöket termett a szárazság miatt, de mézédes. Darazsak sokasága zsong rajtuk, Gyorsan le is szedem a maradékot, de egy keveset hagyok az apróbb-nagyobb szárnyas éheseknek.
A seregélyek is próbálkoznak, mert van még  a domboldalban később érő fajta a tőkéken.
Rengeteg diót gyűjtöttem és kaptam.
Szedtem a kertben, és  úton-útfélen. Jövő ilyen korig kitart. Remélem lesz ki megtörje. Mégis. Nem tudom megtenni, hogyha bárhol látok egy gazdátlan szemet, le ne  hajoljak érte.

Ebéd a teraszon, szőlőleveleken átszűrődő bágyadt, kicsit melengető napsütésben. Bogrács alján kevéske maradék pörkölt, benne főtt szalonnabőrke, füst ízű, finomabb mint új korában, besűrűsödött szafttal, friss kenyérrel tunkolva.

A vasárnapi szüreti almás pitének - melynek a szüreti jellegét a belehintett szőlőszemek adták- már csak az emléke maradt.

Elgondolkodom egy hasonlaton. Olyan a család, mint a kert.  Mi , nagyszülők, vagyunk a göcsörtös almafák.
Gyermekeink, még termő korban, de már a kicsi rügyeket, az unokákat gondozzák.
Így megy ez, mióta a világ-világ, és jól van így.