"ŐSZBE CSAVARODOTT A TERMÉSZET FEJE...."

Itt maradt a kertben a vasárnapi nyár búcsúztató, bográcsozós, szüretelős   nap, enyhén füstös illata.
Érdekes aprólékosabban megfigyelni az őszt, tetten érni az elmúlás pillanatait, melyben máris, és észrevehetően benne van az újjászületés .
Azokon a fákon, melyek korán lombja vesztettek, láthatóak a jövőév ígéretét hordozó alvórügyek.

A borostyán afféle igazi tréfája a természetnek. Mikor a többiek pihenni készülnek, ő akkor virágzik, a méhek, darazsak örömére.

A jonatán almák gyönyörű pirosa vidáman kandikál ki , a még zöld lombok közül.
Van egy sárgára érő fajta is. Nagyon öreg almafa. Göcsörtös, görbe törzse már alig bírja az ágait, lombja szinte nincs. Egy utolsó erőlködéssel még kihordja idei gyermekeit, némelyik koraszülötten hullik a földre.
Olyan mint egy kicsi, meghajlott öreg anyóka, ki már számlálja a napjait.

A szőlő idén kisebb szemű fürtöket termett a szárazság miatt, de mézédes. Darazsak sokasága zsong rajtuk, Gyorsan le is szedem a maradékot, de egy keveset hagyok az apróbb-nagyobb szárnyas éheseknek.
A seregélyek is próbálkoznak, mert van még  a domboldalban később érő fajta a tőkéken.
Rengeteg diót gyűjtöttem és kaptam.
Szedtem a kertben, és  úton-útfélen. Jövő ilyen korig kitart. Remélem lesz ki megtörje. Mégis. Nem tudom megtenni, hogyha bárhol látok egy gazdátlan szemet, le ne  hajoljak érte.

Ebéd a teraszon, szőlőleveleken átszűrődő bágyadt, kicsit melengető napsütésben. Bogrács alján kevéske maradék pörkölt, benne főtt szalonnabőrke, füst ízű, finomabb mint új korában, besűrűsödött szafttal, friss kenyérrel tunkolva.

A vasárnapi szüreti almás pitének - melynek a szüreti jellegét a belehintett szőlőszemek adták- már csak az emléke maradt.

Elgondolkodom egy hasonlaton. Olyan a család, mint a kert.  Mi , nagyszülők, vagyunk a göcsörtös almafák.
Gyermekeink, még termő korban, de már a kicsi rügyeket, az unokákat gondozzák.
Így megy ez, mióta a világ-világ, és jól van így.