TOSZKÁNA

Magunk mögött hagyva az Adriai tenger csodáját,Velencét, utunk egy darabig a Pó síkságon folytatódott. Hatalmas bab-ültetvények az országút mellett és a jellegzetes olasz síkvidéki épületek. Majd egykettőre az Appeninek szerpentínjei, viaduktjai, alagútjai rémisztették nyúlszívemet. Jó és gyors utakon, röpke 500 km. és hipp-hopp, máris Firenzébe érkeztünk, a világörökség városába.

Megvallom, Toszkána dícséretét, ezeddig, amolyan divatos passziónak, affektálós nyavalygásnak, gondoltam, habár amit olvastam, vagy filmen láttam az nekem is tetszett.
Nos, a valóság felülmúlja a képzeletet.

A belvároshoz közel, csinosan berendezett lakás volt a szállásunk. Itt is beállítottuk az autót a parkolóba és attól kezdve leginkább "gyalog bizon' legföllebb ha omnibuszon", szóval tömegközlekedési járművekkel utaztunk.

Szerencsések voltunk, mert a "napsütötte Toszkána" a legszebb arcát mutatta. Kellemes meleg volt és csak elviselhető létszámú turista. Még minden csuda-friss zöld.
Én, aki először jártam ott, szerettem volna mindent egy este "felfalni". Pedig sok kilométert be kell járni, ha minden nevezetességet látni akarunk, és akarjuk, eleinte többször is.

Választani kellett és természetes volt, hogy elsőre a DÓM-ot látogatjuk meg.
Teljes nevén: Cattedrale di Santa Maria del Fiore és korának nevezetes építésze, Brunelleschi tervezte a kupolát.(érdemes elolvasni a Wikipedián az építkezés folyamatát és az építészek neveit) 1296-ban kezdték építeni, és az építkezés 150 évig tartott.

Elképesztő érzés ott állni a téren, amelyről azt olvastam, hogy Firenze nagyságát volt hivatott hirdetni.
Ellentétes érzések dúltak kebelemben. Lenyűgözött az épület-együttes mérete, anyaga,többszínű márvány díszítése, és most ne vessetek meg érte, de mégsem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Az érzés, az egyértelmű csodálat, amely Velencében egy percig sem volt kétséges, itt érzelmi válságba sodort. Szinte éreztem, hogy köröttem évszázadokkal azelőtt éltek szellemei lebegnek, s várják, hogy ( képletesen) térdre boruljak az emberi szellem és tudás nagysága előtt. Micsoda erőfeszítés, erőfitogtatás az emberek felé, és micsoda igyekezet túlszárnyalni Isten "alkotásait". Micsoda igyekezet Isten dicsőítésére!

Többször visszatértünk ide - szinte minden út idevezet- ez volt az érzés. Később rájöttem, hogy miért. Azért, hogy legyen idő a részletekre is. Liliomos Mária Székesegyháza fogva tartott és nem engedte a kétkedést.Este is látni kell, hallgatni a Campanile (harangtorony) harangját.
Fogva tart és nem enged. Képzeletben most is ott állok, hallom a felettünk cikázó fecskék csivitelését, s ha lehetne, máris indulnék, hogy újra Dante, Boccaccio,Donatello, Petrarca,Michelangelo......lábanyomában lépdelhessek. Azt hiszem, hogy a saját kicsinységem és jelentéktelenségem érzése zavart meg.(folyt.köv.)

VELENCÉT LÁTNI ÉS .........

(Vigyázat, a fogalmazásban a "felsőfok veszély" nem csak nyomokban található !!!!!!!)


.......nem, nem meghalni, sőt még sokáig élni és emlékezni rá.
Tudom, Toszkánát ígértem, ami egy kicsivel még messzebb van, de nem szaladhatok annyira előre az időben, hiszen annyi minden történt "előtte". Jó is, és kevésbé jó.

Volt egy esküvő. Szívet melengető, egyszerűen szép és bensőséges. A legidősebb fiam és ujdonsült menyem ,rátették egymásra a legkellemesebben viselhető béklyót, a karikagyűrűt.
Országunk egyik legszebb területén, a Dunakanyarban. Ritkaság számba megy ez manapság. Nem házasodnak ez emberek, szinte csak válnak.

Azután jött a vihar. Szerencsére nem az ifjú pár életében, hanem valóságosan, és hatalmas villámlással, dörgéssel. A villám belé csapott a házam előtti telefonoszlopba, s ezzel hosszú időre (szerencsére csak a virtuális életben) elzárt a világtól.
Mindent tönkre tett ami a házban a telefonnal kapcsolatban van. Időbe telt mire újra lett telefonvonalam, modemem, internetem és ismét működött a biztonsági berendezés.

Volt még sok-sok együtt töltött idő unokákkal, remek, gyerekeknek való programokkal. Várlátogatás Visegrádon, séta Budakeszi vadasparkjában, a Margitszigeten .Születésnapok és találkozások barátnőkkel.

Nem hagyhatom ki a kertészkedés örömét sem, mely sziszifuszi munka, eredménye csak rövid ideig élvezhető, mindig újra kezdendő. Felénk gyakori volt az eső, ami nem csak termésnövelő, hanem úgynevezett gyomtermelő is. Ezek a gaznak titulált növények gyakran szép virágúak, s mindjárt ott a dilemma, lenyírni, hogy, úgymond, rendezettnek tűnjön a kert, avagy gyönyörködni színpompájukban.

Elérkezett az utazás ideje is, melynek első állomása volt Velence.
Nehéz az élmény megfogalmazására és átadására szavakat találni. Aki járt már ott az tudja miért, aki meg nem, az csak úgy járna mint én. Hiába ismertem képről, filmekből, könyvekből, elmesélésekből szinte minden szegletet, mikor ott álltam a Szent Márk tér közepén, bizony , sokat látott szemeimből kicsordultak a könnyek.
Nem szeretnélek közhelyekkel untatni Benneteket, de azt hiszem nincs más lehetőségem. Ezt már a a bejegyzés címe is sejteti.

Az odavezető autóút sem volt mindennapi. A Szlovén hegyvidéken át , Ljubljana felé, a síparadicsom most zölden, viaduktok és alagutak, s egy elhatározás: ennek az országnak több időt kell(ene) majdan szentelni. Egyszer csak leértünk a magasból, a táj megváltozott, hegyvidékiből, tenger közelivé vált, meleg lett és szárazabb a levegő.A manapság már láthatatlan határnál mégis érezhető lett, hogy másik országba érkeztünk.
Más típusú házak, más rendszerben fizethető autópálya díjak és más dallamok a rádióban, no meg a pergő, izgalmasan-ismerős olasz nyelv, mind-mind élmény ,olyan mint az első szerelem kóstolgatása.

Velence külvárosában , egy csepp kis szállodában aludtunk. Nem szeretem az ilyen ál-pompát mímelő berendezéseket, bútorokat, tapétákat, ott mégis el tudtam fogadni. Gyorsan felvittük a bőröndöket a szobába és már indultunk is a "lagúnák városát" meghódítani. Busszal mentünk a buszpályaudvarig, s onnan gyalog, vagy vaporettóval.

A legfiatalabb fiammal és menyemmel utaztunk, nekik köszönhetem az élményt. Ők már jártak Olasz honban, és remek kalauznak bizonyultak. Nem részletezem az épületeket, tereket, tornyokat, csatornákat, nem zengek dicshimnuszt a gondolákról, ezt már nálam avatottabbak megtették. Szerb Antal írása Velencéről, vagy a Vikitravel részletes, mindenre kiterjedő ismertetője erre alkalmasabb.Kisebb horderejű, ámde személyesebb jellegű élményeket osztanék meg inkább. Például azt, hogy ott lehet igazán finom és hamisítatlan olasz ételeket enni ahol a helyi lakosok esznek. A turisták által látogatott étkezdék egyen-kosztjától mentsenek meg az égiek.Pont olyan mint itthon. A taljánok tudják, hogy van élet a pizzán túl is. De milyen.(Bár bizonyos helyeken az is finom. Az ennivalókról majd később, kicsit részletesebben írok.)


Remek dolog este a keskeny utcák és csatornapartok valamelyik kis borozójában üldögélni. A bor és sör mellé ingyen burgonyaszirom dukál.Ahol nincs elegendő ülőhely, ott akárhol el- álldigálnak ez emberek, kezükben pohárral.
A karneváli hangulat kissé még nyáron is ott lappang a lelkekben, de kézzelfoghatóan is meglelhető a maszk készítőinek boltjaiban.
A tengernek illata volt és még nem áporodott meg a nyári forróságban. Az olasz férfiak pedig kötelességszerűen, nem tolakodóan, egy pillanatra elhihetően, udvarolnak a nőknek, ifjúnak,s idősebbnek egyaránt.

Időközi élményként kaptuk a Velencei Biennále köztereken kiállított modern alkotásait, amelyek furcsán hatnak az évszázados falak között.Sokkoló a vízen "álló" hatalmas, hófehér, kéz és láb nélküli, willendorfi Vénuszhoz hasonlító alkatú torzó, mely egy különleges asszonynak állít pucér emléket. Ő az egyik ember, aki végtagok nélkül tudott teljes életet élni és alkotni is.

Vidám és hangos esküvőt is láttunk a Canale Grande-n.

Majd feltöltekezve az utánozhatatlan , hamisítatlan és hamisíthatatlan velencei illatokkal, ízekkel, hangulatokkal, elindultunk Firenze felé.......Toszkána felé.

JÖN, JÖN, JÖN.......

.................TOSCANA :-)))))

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK.....

Régi igazság rejlik a fenti címben. Többnyire gondolkodás nélkül elfogadjuk. Legalább is jómagam csak mostanság morfondíroztam azon, hogy miért. Miért látjuk ugyanazt a dolgot, eseményt más és másképpen. Holott mi emberek látszólag egyformán vagyunk "felépítve", teremtve, kifejlődve :-) (kinek-kinek hite , tudománya szerint)
Értem én, hogy az értelmi szintünk, iskolai végzettségünk, családi indíttatásunk, iskolázottságunk különböző.
Ám ha nagyon hasonló körülmények között élőket figyelünk meg egy-egy témakörben, ott is homlokegyenest eltérő véleményeket , érveket találunk.
Nehezen meggyőzhetők vagyunk, mindenki hisz a maga igazában. (pedig nekem van igazam :-)))) Lám csak, lehet, hogy ez a titok kulcsa?
Hogyan lehetséges, hogy a babfőzelék egyeseknek maga a mennyei manna, másokat a hideg lel tőle. Hogy lehet, hogy ugyanazt az embert sokan az egekig magasztalják, mások legszívesebben a sárba tipornák.
Mostanság még a megszokottnál is mozgalmasabb az életem. A hirtelen nyár rengeteg kinti munkával jár. Esküvő is lesz hamarosan a családunkban, mely nagyon közelről érint. (Nem-nem én..) No meg az unokák. Szóval nem is értem magamat, miért töröm a fejem látszólag érdektelen kérdésen.
Ez az "érdektelen" szó mégsem állja meg itt a helyét. Gondoljunk csak a politikára, mely teljesen áthatja, befolyásolja a mindennapjainkat, a hidraként szerteágazó, mindent befonó szövevényes ágaival. Hogyan ront meg barátságokat, családi kapcsolatokat.
Vannak kevésbé fontos témák is, de egyetértést ott sem találunk.
Őszintén érdekel a kérdés biológiai vagy lélektani megfejtése. S, az is, hogy így jó-e, ez a sokszínűség, mert unalmas az egyformaság? Vagy vannak alapvető dolgok, melyekben fontos lenne az egyetértés?
Nem tudom, önmagammal is vitában állok :-))))

Ezenközben a nagy anyatermészet csak rohan-rohan. Az orgona nem várta meg az anyák napját, s már látom, hogy a pünkösdi rózsa is elhervad időnek előtte. Felgyorsult az idő, s nekünk futnunk kell vele, pedig mennyivel érdekesebb lenne a lassú szemlélődés.

HÚSVÉTRA KÉSZÜLŐDVÉN......

......és blogokat olvasva eszembe jutott egy hajdanvolt ünnep, s az a "bizonyos" sonka.

Akkor történt, amikor Ausztriában várakoztunk az Ausztráliába jutásra. Abba a másfél esztendőbe beleesett egy Húsvét is.
A kicsi faluban ahol éltünk, az Őrség ausztriai részén, volt egy virágbolt. Annak tulajdonosa volt egy vénlegény, ki nem régen veszítette el az édesanyját, aki nagyon magához kötötte egyszem fiacskáját.
Ez a legény, akinek a legénytoll már kopóban volt az ajka felett, bánatában nem érzékelte, hogy ünnepnap van és Nagyszombaton is kinyitotta az üzletét, ahol,akkortájt történetesen én voltam a segéd.
Mit volt mit tenni, kellett a kenyérre-sonkára való és zokszó nélkül indultam munkába.Férjem aznap nem dolgozott és iskola sem lévén,ketten is otthon maradhattak. Így bátran feltettem a sonkát főzni, és meghagytam, hogy pontosan mikor kell levenni a fazekat a tűzről.
Jöttek a vevők, jövögettek, kötözgettük a virágcsokrokat, amikor egyszercsak megszólalt a falu templomának a harangja és a boltos fejében egyszeribe világosság gyúlt. Rájött, hogy milyen nap is van és hogy ő, mint gaz kapitalista, engem ma is dolgoztat.
Nyomban kiadta a parancsot, hogy induljak hazafelé ünnepelni, fájdalomdíj gyanánt pedig egy hatalmas virágcsokorral jutalmazott.
Boldogan ballagtam hazafelé, de valami bizonytalan nyugtalanság érzet sietésre ösztökélt.
Beléptem az ajtón, a tűzhelyhez siettem, ahol még mindig égett a gáz, holott a kiadott terminus már régen letelt, kedveseim pedig jóízűen szundikáltak. Abban az utolsó pillanatban oltottam el a tüzet, amikor már egy csepp víz sem maradt az edényben, már sült a főttsonka.
Szerencsére nem égett meg, viszont olyan finom lett, aminél jobbat azóta sem ettem.
Így teremtődnek nálunk a hagyományos családi receptek.

Ezzel a történettel kívánok lélekemelően Boldog Húsvéti Ünnepeket Mindnyájatoknak, sok szeretettel !!!

JELMEZES FŐPRÓBA

Volt akinek előre megírt szerepe volt, de sokan voltak akik rögtönöztek, vagy csak véletlenűl osztottak rájuk szöveget. Sajnos az amatőrök jobban szerepeltek, mert a hivatásosok elkéstek a főpróbáról és nem jó helyen kapcsolódtak be az előadásba. Sok helyütt akadozott a szövegük, másutt hamis volt a daluk.
Az önjelöltek azonban megmentették az előadást, és nem történt akkora bukás, amekkora nélkülük lett volna.
Meghívott és hívatlan külföldi előadó művészek is érkeztek ,az előadáshoz illő öltözékben és rekvizitekkel.
Ebben a modern darabban összekeveredtek a jelenet nézői, előadói, statisztái és csak hideg büfé volt, abból sem jutott mindenkinek.A hosszúsága miatt pedig ki-ki ott pihent, ahol valami lehetőség volt rá. Vagy sehol.
Szerencsére a végkifejletet a Szerző úgy komponálta meg, hogy, habár tragédiának indult, csak csekélyszámú áldozat legyen benne és a végén kedvünk legyen mosolyogni is.

A kritikusok össztüze és egymásnak ellentmondó véleménye miatt (is) a darab egyenlőre, remélhetőleg lekerült a színlapról. De ha mégegyszer felkerülne, tanulva a hibákból, tökéletesebb összjáték, jól hangzó kórus, s "happy end" örvendeztethetné meg a nagyérdeműt!

Tartok tőle, hogy "A tavaszi árvíz" című, készülődő népi játék hamarosan lehetőséget ad a rendezők,szereplők és statiszták rátermettségének újabb, ám de hatékonyabb fellépésére.

A SONKÁBA FOJTOTT ÖRÖMRŐL....

.........ÉS MÉG EGYEBEKRŐL :-)

A borba fojtott bánat ellentettje a fent említett sonkába fojtott öröm.
Történt ugyanis, hogy egy aprócska műtét kapcsán felmerült egy esetleges rossz vizsgálati eredmény lehetősége. Ám a bejegyzés címével már sejteni engedtem a boldog végkifejletet.
Egyik drága gyermekem elkísért az orvoshoz, hogy alkalomadtán legyen kinek a vállain kisírnom magam, vagy akár együtt is örvendezhetünk. Nos ez utóbbi bekövetkezte után, némiképpen felszabadulván, és a bő egyhónapos izgalmak levezetéseképpen, mentünk meglátogatni a "Sonkaarcok" nevű, nemrégiben nyilt vendéglátóipari egységet. Ez itt ugyan nem a reklám helye, de nagyon jó volt. Az érthető euforikus hangulatot leszámítva is kellemesen rusztikusnak találtuk a helyet,kíváló kiszolgálással és finom katalán sonka és felvágott kóstolóval, bodzás limonádéval.

Este, teljesen gyanútlanúl, elkezdtem nézni a "Zongoralecke" című filmet ("The Piano")
Nagyon hamar kiderült számomra két dolog, melyekből az egyik az örömteli. Megtaláltam annak a zenének a forrását, amelyet évek óta kerestem, de nem leltem, s ami elbűvölt bárahányszor hallottam. A másik az volt, hogy én ezt a filmet nem nézem végig.Nem, mert annyira felzaklatott és olyan sok ellentétes érzést váltott ki, hogy sok volt egy napra, az előbbiekben említett felszabadult örömmel és a még nem említett influenzával együtt.

Inkább úgy döntöttem, hogy megkeresem a You Tube-on a filmzenét és beillesztem ide, Mindnyájatok, no és a saját örömömre.
Sajnos nem sikerült, mert amint láttam-hallottam, a csatornán szerepelhet, hallgatható, de le nem tölthető. Nekem legalább nem sikerült.

A komponista neve Michael Nyman.
Ezekután addig-addig hallgattam a muzsikáját, többféle feldolgozásban, mig háborgó lelkem meg nem nyugodott.