TEGNAP MÉG......

......kint bóklásztam a kertben, rőt fényű napsütésben, billingéreztem diót, szedtem szőlőt és fügét, gyűjtögettem a hullott almát, mely kompótnak még tökéletesen jó.
Mára megjött az az eső, melyről érezni, hogy már nem az enyhet hozó, hanem az áztató, télire tartalékoló.
A rádióban ködökről is szóltak a hírek.
A ködről senki sem írt szebben, szívhez szólóbban, mint Fekete István. Szinte érezni az ízét-illatát, mert igenis van a ködnek íze is , illata is, nemcsak rejtegető, opálos fehér színe.

"Szeretem a ködöt, mely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Szeretem a ködöt,mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek tán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, hanem egymást is szeretjük."

Szedegettem a diót, a karácsonyi bejglibe valót, és csodálkoztam azon, hogy a fa mennyire ragaszkodik a gyermekeihez. A - szinte varázsütésre egyszerre- felrepedt külső dióburkok olyanná váltak, mint az anyák kezei, melyek ez utolsó pillanatig fogják kicsinyeik kezét, nehezen engedik el, de végül, ki kell nyílniuk és az utódok belepottyannak az ismeretlen jövőbe.

A jövőnek gyűjtögettem én is a "múló időben". Karácsonyban és húsvétban, együttlétekben reménykedve, miközben a múlt is velem volt.

Ezért juthatott az eszembe ez a csodás Wass Albert vers , az ŐSZI VÁGY, mely akár  nekem is , de előbb-utóbb mindnyájunkhoz szólhat.

Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne.....

Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon...
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.