KEGYESEK VOLTAK HOZZÁM AZ ÉGIEK (folytatás)

Milyen furcsa is, most, ebben a késő őszi félhomályban,felidézni a nyár harsogó színeit, a hársfaillatot, s azt a poros bakonybéli utcácskát, amelyen a kápolna felé indultam.
Korán volt még, de gondoltam, körülnézek, kicsit üldögélek. Érdekes, hogy nem emlékeztem a helyre, pedig egészen biztos, hogy jártunk már ott.
Mentem-mendegéltem, már a faluból is kiértem és még nyoma sem volt a kápolnának.
Balra domb és erdő, jobbra mező és a rekkenő forróság. Az is hajtott, hogy valaki említette, hogy " tudja, ott a kútnál." Ha kút, akkor víznek is lennie kell.
Egyszerre míves, szép lámpák kezdtek el sorakozni az út mellett. Nocsak, gondoltam, mégiscsak jófelé igyekszem, a rétnek csak nem világítanak.
Aztán már autók is feltünedeztek, majd egy kicsi tavacska, a kút, a forrás és az újjávarázsolt kápolna.
Technikusok dolgoztak érte, hogy majd az istentisztelet hangjai mindenkihez eljussanak. Bár el sem tudtam képzelni, hogy kihez fognak szólni a lelkészek, mert rajtam kívűl csak néhányan lézengtek. Nem csoda-gondoltam- még csak két óra van.
Finom, friss volt a forrásvíz, kicsit pihentem is, és visszaindultam a faluba.
Egyszerre sokan lettek körülöttem. Egy kultúrterem mellé értem éppen, oda sereglett a sok ember. Nosza, nézzük meg mi fog itt történni.
Itt értettem meg, hogy tulajdonképpen mibe is csöppentem bele.
Elmondták, hogy a falu díszpolgára, Cseh Tamás,ő indította el a gyűjtést, jelentős saját hozzájárulással, a kápolna megszépítéséért. Volt itt egy kis háza is, amely valaha a falu bikaistállója volt.

Ma érte is szólt a harang, és az emlékezés a templomban. Kívánságára itt Bakonybélben nyugszik. A teremben filmvetítéshez készülődtek. Ott maradtam és megnéztem a zenész életéről szóló filmet. Ahogy elérkezett a filmbéli történet -a Cseh Tamás által megálmodott és barátaival együtt létrehozott indián táborig, felrémlett egy réges-régi emlék.

Ugyanilyen forró augusztusi nyár volt. Évtizedekkel ezelőtt, a gyerekeinkkel szokás szerint az erdőt jártuk. Egyszerre a sűrűből szokatlan emberi hangokat hallottunk, onnan ahol csak a madár és mi szoktunk járni.Szétnyíltak a lombok előttünk, s egy hamisítatlan indián táborba csöppentünk. Igazi tipikkel, fekete hajú félmeztelen indiánokkal, akik szőrén ülték meg a lovat, porban játszadozó kisgyermekekkel, rojtos mellényű, hosszúszoknyás asszonyokkal, tábortűzzel.
Nagyon valóságosnak tűnt és filmfelvevő gépnek a nyomát sem láttuk.
Ez volt az a tábor, amely még tán a mai napig is létezik, csak most már Cseh Tamás nélkül.

Mikor vége lett a vetítésnek, amely nekem valóságos időutazás volt, mindenki elindult a kápolna felé, ahol annak rendje-s módja szerint, bensőséges és lélekemelő hangulatban megtörtént a szentelés.

Mire vége lett, telefonált a fiam, hogy vége a túrának, vár rám a buszmegállóban.

Hát így esett, hogy egy szomorú és magányos nap helyett találkoztam, ha csak lélekben is, a Férjemmel, és a közös múltunknak egyik legkedvesebb szakaszával.
Ezért a bejegyzés címe, mert igen, nagyon kegyesek voltak hozzám az Égiek !!!!