Bakony, az örök szerelem

Az elmúlt hétvégét Bakonybélben töltöttük.
Szeretem ezt az öreg falut, amely felett az évek látszólag nyomtalanul suhannak át.
Itt nincsenek pazar villák, nagy , hangos , vidám élet, de vannak erdők, hegyek, madárdal, virágos rétek és barátságos emberek, és van kolostor, kicsi bolttal, maguk száritotta gyógynövényekkel, szép templom, melynek hűvösében jó hálát adni a sok szépségért.
A hőség miatt nem tudtunk annyit gyalogolni az erdőben amennyit szerettünk volna, pedig hívogatott a :

Párás domboldal, távoli vágy,
csobogó patak, andalgó út,
virág, szerelem, dal, szabadság.
Hegyen és völgyön zöld erdő zúg,
hegyen és völgyön zöld erdő búg.

A versrészlet sajnos nem tőlem származik, Fekete Istvántól kölcsönöztem, minek is fáradnék vele, nála szebbet, jobbat a természetről kevesen tudnak írni.
Mikor ezen a vidéken járunk, mindig felidézzük azokat az éveket amikor sátoroztunk és kalandos játékokat játszottunk fiainkkal, s (alkalmi) kempingező társakkal.
Felejthetetlenek azok a számháborúk, kukorica főzések bográcsban, palacsinta sütés kicsi gázfőzőn, a gyerekek sorban álltak érte, ki-ki bekapott egyet és már iszkolt is a sor végére.
Fadarabkákból tutajt és kicsi malmot készítettünk és még számtalan csak ott játszható dolgot eszeltünk ki.
Kicsinek-nagynak meg volt a feladata, morgolódás nélkül hordták a vizet, szedték a rőzsét.
Ma már a fiaikkal járnak vissza, s lépdelnek a nyomunkban.