Az ima ereje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony.Vagy talán nem is volt olyan szegény?
No, mindegy, mondok, az a fontos,hogy volt néki egy fia. Könnyű dolga volt a szegényasszonynak, merthogy nem volt legnagyobb, meg középső, csak ez az egyszem.
Így hát Márianéninek- ez volt a becsületes neve-csak őérette kellett koptatnia oly igen sűrűn a térgyeplőt.

Imádkozott is reggel, délben, és este, kérte a Jóistent adna néki elegendő erőt, hogy felnevelhesse egyetlen kincsét, örömét.
Nőtt is, növögetett szépen a gyermek, utoljára már a bajusza is kiserkent. Tanult szorgalmasan az egyetemen, merthogy mérnök akart volna lenni.
A sok ima bizton meghallgatásra talált, mert eljött a diplomaosztás napja, és Márianéni ott ült a többi anyuka között büszkén,s boldogan.
Egy szép napon azután -de az is lehet, hogy esett az eső- szerelmes lett a fiú.
Nosza szaladt nénénk a templomba, s imígyen imádkozott vala:
-Add Uramistenem, hogy ott lehessek a lakodalomban.Ott volt. Volt dínom-dánom, a muzsikaszó meg elhallattszott Hencidától-Boncidáig.

Ekkortól Márianéniből anyós is lett. De milyen anyós!!!!
Nem ám a viccbéli, aki csak úgy jó, ha porhanyós.De nem ám, mert szerette a menyét tiszta szívéből és leányomnak szólította. Már ha szólt egyáltalán, mert azt is kíbírta egy pissz nélkül amikor a menyből lett leány fokhagymát tett a sárgarépa főzelékbe.
Így éldegéltek békességben, szeretetben, mígnem egyszercsak gömbölyödni kezdett a menyecske.
Sűrűn hullatta könnyét az oltár előtt Márianéni, s azért imádkozott, bárcsak megláthatná az unokáját.
Meg is látta.....mindkettőjüket, mert egymásutánban két leány unokája is termett.

Azt mondta ekkor Istennek, hogy nincs is őnéki már más kivánsága, csak látni szeretné felnőni az unokákat.
Cseperedtek is azok szépecskén, már a gimnázium padjait koptatván az egyetemi évekre gondoltak, s tanultak szorgosan.
Egyszerre eljött a napja, hogy az unokák is felölthették a talárt.
Szép leányokká serdültek, már a legények is kerülgetni kezdték a házuk táját, de annyian, hogy nem győztek válogatni.
Ezenközben nagyanyjuk szorgosan imádkozott, hogy megleljék a hozzájuk illő vőlegényeket, s lagzijukon ő készíthesse az aranyló tyúkhúslevest.
Szerette a Jóisten Márianénit, merthogy hamarosan kettős lakodalmat ültek,és ő a főhelyen.

Csendesen öregedett, megőszült a haja, meghajlott a háta, ahogy illik.
Most, hogy révbe értek az unokák is, azt hihetnők, nincs is már ennek a mesebeli anyókának semmi kivánsága.
De a mesének még nincs vége, s ő minden vasárnap elbotorkált a templomba és dédunokákért esedezett.
S uramfia, születnek is szépen, sorban, hol egy leányka, hol meg egy legényke.
Igencsak volt az Istennek elég tennivalója, hogy Márianénit megóvja minden bajtól, veszedelemtől, hogy legyen elég ideje örülni nekik.

Hogy a szavamat egymásba ne öltsem, most már igazán csak annyit szeretett volna, hogy lássa, mire mennek az életben a dédunokák.
Mikor utoljára láttam őt, már egyikük gyermeket várt.
És itt vége is lenne a történetnek, mert írója elutazott az Óperenciás tengeren , de még az Üveghegyen is túlra, de ahogy a mesében lennie kell, Márianéni még ma is él, ha ugyan meg nem halt.