....és látom, hogy minden megy tovább. Lassan ideje feltápászkodni.
Ideje megköszönnöm Mindenkinek a segítő szavakat, sőt a gondolatokat is.
Irreális állapot ez. Az idő telik és én várom az gyógyulást, de legalább az enyhülését ennek a soha nem ismert kétségbeesett állapotnak.
Zajlik belül, kavarognak a gondolatok. Valami lehetetlen, sosem ismert elegye a fájdalomnak, önmarcangolásnak, megbocsájtásnak, reménykedésnek, hitnek és hitetlenségnek, bűntudatnak,bűnvádnak... és még kitudja mi minden érzésnek.
Milyen más szemmel nézem most a körülöttem zajló életet.
Szeretném a boldog pároknak odakiáltani: szeressétek egymást míg lehet. Sajnálom az idősebbeket, akik még előtte vannak a megpróbáltatásoknak.Elmondani mindenkinek, hogy ne törődjenek jelentéktelen dolgokkal.
Mégis, a tanulság az, élni kell az életet, a mindennapokat, ahogy telik tőlünk, a többit úgysem lehet kiszámítani, nem lehet és nem is kell "készülni " rá. Az ellent mondana a józan észnek.
Olvastalak Benneteket "közben" is.
Veletek örültem az örömeiteknek, szerencsére ebből volt több. Jóvátehetetlennel és megváltoztathatatlannal nem sokkal találkoztam. Annál több volt a szép, lélekmelengető bejegyzés kis unokáról, gyerekekről, munkáról, utazásokról, épülő házról, rekkenő nyárról, gyönyörű őszről.
Gyönyörködtem szép fotóitokban is, mind-mind egy csepp orvosság volt a gyógyíthatatlanra.
Ezer köszönet Nektek minden egyes vigasztaló szóért, a leírtakért, a telefonon és személyesen nyújtottakért.
Ha valamire nem úgy reagáltam ahogy elvárható lett volna, azt tudjátok miért volt, ne haragudjatok érte.
