2014. május 27., kedd
SZÜNET
Tudom, tudom, mar régóta "szünetelek". Több oka van, volt, van. A komputerem lassú haldoklása , majd kimulasa, balesetek, családi események....s, meg sorolhatnám a mentségeimet ismét hosszasan. Jelenleg egy új masinan tanulgatom a fortelyokat. Mint látható kevés sikerrel. A helyesírási hibák nem tőlem erednek, a technika ördöge viccelődik velem. Amíg nem áll helyre a rend addig csak a facebook-on "fordulok elő". A címem: Iren Jekler A mielőbbi visszateresemig ott várlak Benneteket, szeretettel, Irén :-)))))))
2014. február 23., vasárnap
MÉRFÖLDKÖVEK
Sok elmélet van, amely az idő fogalmáról, annak létezéséről, avagy viszonylagosságáról szól.
Most, időszerűen, a gondolataim az olimpia körül barangolnak.
A Téli Olimpia nyitó ünnepségét kicsi unokámmal néztem, s ahogy ott üldögélt mellettem, s velem együtt izgatottan várta az olimpiai láng fellobbanását, arra gondoltam, hogy 18 olimpiányi távolságra van egymástól az életünk hossza. Tizennyolc. Ez nem tűnik soknak. Ám beszorozva néggyel már bizony tekintélyes summa.
Rengeteg versenyt néztem végig. Habár nyári születésű vagyok, egyik kedvenc évszakom a tél. Idén nem sok jutott belőle, de kárpótlásként a versenyek csodásan fehér havasságban- jegességben zajlottak.
Évről-évre elkápráztat az emberi teljesítőképesség határtalansága.
Erről jut eszembe, hogy mérföldkőként szerepelhetnének a korcsolyabajnokságok (és egyéb sportágak) évente túlszárnyalhatatlannak tűnő kívánalmai.
Hajdanában, kisleányként is láttam korcsolya bajnokságot, s a fülembe cseng a sportközvetítő izgalomtól elfúló hangja, amikor egyik bajnokjelölt kissé megpörgette partnernőjét: "Jaj, csak oda ne ejtse.... "
Vajon mit érezhet ma, mikor az akrobatikus mutatványnak is beillő kürt nézi. Azt, ami szilárd talajon is elképzelhetetlen az egyszerű halandónak.
Jelképezheti az évek, évtizedek múlását, hogy egyet, kettőt, hármat,és manapság már négyet kell perdülni a levegőben, mielőtt tovább csusszan egy újabb lélegzetelállító fordulat és a bajnoki érem felé.
Záróünnepség, 2014 február huszonhárom, Rahmanyinov zongoraversenye 62 zongorára. Nem tévedés. Nem a zeneszerző írta hatvankettőre. Elkényeztetett érzékszerveink már nem érnék be az egy zongorára írt csodával ? Talán nem. Évről-évre elvárjuk a káprázatok-káprázatát, s meg is kapjuk. Kerül, amibe kerül.
S valljuk be, nagyon élvezzük.
Nos, ez is véget ért, már történelem, de a Miénk, az enyém és a Tiétek. Minden bukásával és eredményével, szépségével, élményével.
A téli olimpiai staféta immár Koreáé. Törhetik a fejüket.
Most, időszerűen, a gondolataim az olimpia körül barangolnak.
A Téli Olimpia nyitó ünnepségét kicsi unokámmal néztem, s ahogy ott üldögélt mellettem, s velem együtt izgatottan várta az olimpiai láng fellobbanását, arra gondoltam, hogy 18 olimpiányi távolságra van egymástól az életünk hossza. Tizennyolc. Ez nem tűnik soknak. Ám beszorozva néggyel már bizony tekintélyes summa.
Rengeteg versenyt néztem végig. Habár nyári születésű vagyok, egyik kedvenc évszakom a tél. Idén nem sok jutott belőle, de kárpótlásként a versenyek csodásan fehér havasságban- jegességben zajlottak.
Évről-évre elkápráztat az emberi teljesítőképesség határtalansága.
Erről jut eszembe, hogy mérföldkőként szerepelhetnének a korcsolyabajnokságok (és egyéb sportágak) évente túlszárnyalhatatlannak tűnő kívánalmai.
Hajdanában, kisleányként is láttam korcsolya bajnokságot, s a fülembe cseng a sportközvetítő izgalomtól elfúló hangja, amikor egyik bajnokjelölt kissé megpörgette partnernőjét: "Jaj, csak oda ne ejtse.... "
Vajon mit érezhet ma, mikor az akrobatikus mutatványnak is beillő kürt nézi. Azt, ami szilárd talajon is elképzelhetetlen az egyszerű halandónak.
Jelképezheti az évek, évtizedek múlását, hogy egyet, kettőt, hármat,és manapság már négyet kell perdülni a levegőben, mielőtt tovább csusszan egy újabb lélegzetelállító fordulat és a bajnoki érem felé.
Záróünnepség, 2014 február huszonhárom, Rahmanyinov zongoraversenye 62 zongorára. Nem tévedés. Nem a zeneszerző írta hatvankettőre. Elkényeztetett érzékszerveink már nem érnék be az egy zongorára írt csodával ? Talán nem. Évről-évre elvárjuk a káprázatok-káprázatát, s meg is kapjuk. Kerül, amibe kerül.
S valljuk be, nagyon élvezzük.
Nos, ez is véget ért, már történelem, de a Miénk, az enyém és a Tiétek. Minden bukásával és eredményével, szépségével, élményével.
A téli olimpiai staféta immár Koreáé. Törhetik a fejüket.
2014. január 9., csütörtök
GÉZA ( Az Óperenciás tengeren.......
.......de még az Üveghegyeken is túl )
Egyszer volt, hol nem volt , tulajdonképpen a címből is kitalálható, hogy Melbourne-ben, volt egy kedves,s korunk béli barátunk.
Gézának hívták. Vagy talán mégsem. Mások más néven szólították, s a vezetékneve végképp ismeretlen volt. Egyszer megjelent az Irodalmi Körünkben, csendesen meghúzódott a hátsó sorban. Végigülte, és attól kezdve csatlakozott a baráti körünkhöz , bármerre is jártunk.
Ezt a kedves, és az ízlésem szerint módfelett csinos, embert igen jó mesélőkével áldotta meg a Jóisten.
A fő foglalkozása, szerinte, az opálbányász volt, melynek bizonyítására az élet minden helyzetében legalább félkilónyi opál rejtőzött a zsebeiben. Nem sokáig, mert hamarosan az asztalra került a történetekkel együtt.
Mesélt az opálbányászok ezer veszélyt rejtő kalandos életéről és egy hihetetlen, különös városról, amely a föld alá épült. A fenti kisfilm bizonyítja, hogy mindez a mai napig valóság.
Földgolyónk leges-legszárazabb területe Ausztrália közepetáján helyezkedik el.
A felszín alatt az ausztrál emberek hőskorában az úttörő, meggazdagodni (vagy talán csak megélni) vágyó emberek aranyat sejtettek és reméltek. Ámde egy mesés fordulattal kiderült, hogy opált rejt a föld mélye.
Hamar beindult a bányászat, de ott élni az elviselhetetlen hőség és vízhiány miatt, szinte a lehetetlennel volt egyenlő, hacsak.............hacsak le nem költöznek a föld alá.
A föld mélyében attól kezdve nem csak kincseket , de emberi életre alkalmas, összkomfortos lakhelyeket is találhat az a bátor, aki alámerészkedik.
Otthonok, szállodák, templom és szórakozóhelyek, minden ami az ember elképzelése szerint nélkülözhetetlen a túléléshez. Ez az életforma rendkívül drága. A huzamos ideig ott tartózkodáshoz nagyon sok és értékes opált kell találni.
Természetesen mindent nagyon messziről kell odaszállítani. A víz ott legalább olyan értékes mint az opál.
Nos, erről a különös, mars béli tájról,s ami a felszínen és a mélyében történt , hallottunk csodás és elrettentő történeteket.
Emberekről, akik nem vették komolyan az intelmeket, víz és vezető nélkül indultak el körülnézni. Ők szomjan haltak, vagy a nyakukat törték a bányanyílásokban.
Volt, hogy történetbéli Gézánk is eltévedt, de ő, mint sejthető, ügyességének köszönhetően megmenekült.
Mesélt hatalmas gazdagságokról is, no meg a reményéről, amely mágneses erővel vonz és ott tart.
Egyszer egy ember hosszú éveken át aludt a földalatti otthonában, ahol egy falba vájt mélyedésben volt az alvóhelye. Mikor kihunyt (opál lelet híján) az a remény, ami évekig ott tartotta, eladta a bányarészét a lakással együtt. Az új tulajdonos megsejtett, vagy tán megérzett valamit, és elkezdte kapirgálni az ágy melletti falat. Elképesztően értékes kincsre lelt. Nem nehéz kitalálni, hogy mit érzett az előző lakó.
Géza, amikor nem bányászott, akkor tekergett a nagyvilágban, de leginkább Ausztráliában és környékén, az óceán szigetein. Ilyenkor hónapokra eltűnt, ám újabb és újabb vidám, vagy rémregénybe illő, sokszor hihetetlen történetet hozott. Elbeszélése szerint, és higgyük el neki, egyszer még királlyá is választották az egyik kicsi szigeten.
Remélem, hogy még mindig boldogan, opállal teli zsebbel él, hacsak meg nem halt !!!!
Címkék:
Ausztrália,
földalatti,
hőség,
lakás,
opál,
víz
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)